Senka Marić
Test-kincugi
(regényrészlet)

A kincugi a törött kerámiatárgyak javításának művészi módja, amelyet folyékony arannyal vagy platinával végeznek, a törés helyének kihangsúlyozásával, azzal a céllal, hogy a tárgy múltját kiemeljék, ne pedig elrejtsék, ami közel áll a vabi-szabi szemlélethez, azaz a szépség megtalálásához a sérült vagy régi tárgyakban. A sérülések és törések kihangsúlyozásával a kincugi a tárgyak egyedi történetét dicséri, új életet lehelve bele és nagyobb szépséggel ruházva föl, mint amilyennek kezdetben rendelkezett. A kincugi a japán monaittaina – az elveszített sajnálatának, valamint a musina – a változások elfogadásának érzéséből keletkezett. A kortárs művészet is kísérletezik ezzel az ősi technikával, mint a veszteség, a szintézis és a jobbítás eszméjének tematizálási módjával – a destrukció és az újjászületés közvetítésével.

Tíz órára kaptál időpontot a vizsgálatra. Örülsz. A varok már kezdenek leválni. Alóluk áttetszik a két mellbimbó rózsaszínje. Magadban ünnepled a győzelmet. Várod, hogy végre bemenj az orvos rendelőjébe és elmeséld a tökéletes tervedet, hogy ivással mentetted meg a két mellbimbódat. Még mielőtt bármit érdemben mondhatnál, észreveszed, hogy a tekintete elkalandozik. Nagyot sóhajt. Benned reked a szó. Azt mondja, hogy volt egy harmadik is. Egy újabb kéz szeletelte föl a húsod, a levágott melledet valaki a mikroszkóp kidülledő szeme alatt vizsgálgatta, egyiket a másik után, és ráakadt egy újabb csomóra. Az egészen apró és láthatatlanul megbúvó harmadik daganatra, amelyet nem észlelt egy gép se, amellyel eddig megpróbálták megvizsgálni a benned lakozó sötétséget. Nem nagyobb két milliméternél. A jobb mellbimbó alatt húzódott meg. Annak most mennie kell. A mellbimbónak is és a körülötte levő szövetnek is. Már aznap műtenek is, este nyolckor. 

Nem lesz elég hely arra, hogy a protézist visszategyék. Nem emlékszel, mi mindenről beszéltek ekkor. Csak azt tudod, hogy nem akarsz lemondani a fél melledről. Nem akarod azt a nagy sebhelyet a lapos mellkasodon. Hogy a rák döntse el, milyen legyen a tested. Összeszorítod a fogad, egymásnak feszül a két állkapcsod. Szavakkal oldod a görcsöt, aprózod föl a merevséget. Azt kéred, ültessenek be expandert, egy félig üres protézist, rajta szeleppel, amelyet lassanként fognak feltölteni, amíg el nem éri a bal melled méretét. Akkor majd eltávolítják a szelepet, a protézis pedig marad. Még a bimbórekonstrukció is elvégezhető, később, amikor mindez véget ér. Ezt az orvos mondja, vigasztalásképp. A háta mögötti ablak becsukott zsaluin át beszűrődik a halvány novemberi napfény. A kép erősebb a hangnál. 

A nap hátralevő részében a zágrábi utcákat rójátok. Boltokba tértek be. Két fekete ruhát vesztek és egy piros csizmát. Anyád veszi meg ezt neked, ő választ mindent, rávesz, hogy próbáld föl, nézd meg magad a tükörben. Csak akkor látod, hogy a szemed zavaros és nedves. Hosszú, esős utcákon gyalogolva juttok el a parókaboltig. Interneten találtátok. Anyád parókát akar neked venni. Hogy készen állj. Hogy készen állj mindenre. Hogy kitöltse mindazokat a lyukakat, ahol beszivároghat a fájdalom. Nem is tudod, mit gondolsz, mit gondolj minderről. Talán egy részed valóban hiszi, hogy szükséged van rá. Hogy ezt így kell. Kellenek ezek a katonás előkészületek. Ez a harckészültség. A sok érkező rossz dolog értelmetlen megelőzése. 

Két elárusítónő van a boltban. Nem érinti meg őket a fájdalmad és anyád eltorzult arca, se a te bánatodtól fátyolos tekintete. Az összeszorított állkapcsod. A tested merevsége. Parókákat tesznek eléd. A fejedre teszed őket. Önmagad műhajjal tetszelgő különböző változatai cserélődnek a tükörben. Anyád azt szeretné, ha tetszenének neked a parókák. Azt mondja, hogy szép vagy. Hogy jól áll. Hogy hasonlít a saját hajadhoz. Fáj neki, hogy nem választasz, hogy nem folytatod a próbát, hogy nem akarod ezt a napot befoltozni a hamis hajtincsekkel, hogy azt mondod, minden oké lesz. Legyőzötten léptek ki az utcára. Sírsz. Csak ekkor kerít hatalmába valami béke, ahogy lődörögtök a kihalt utcákon, a szürke ég alatt, a bánatod iránt közönyös novemberben. 

Hétkor már a klinikán vagytok. Egy órát ültök a váróteremben. Bemész az orvos rendelőjébe. A filctoll ezúttal kék színű. A vonalak a jobb melleden táncolnak, a fekete mellbimbó körül, pedig alatta ott rózsállik az élet. Később ugyanabban a szobában vagy. Az ágynemű ezúttal kék-fehér. Levetkőzöl. Fölveszed a kék köpenyt, belebújsz a kék papucsba, a kék sapkát a fejedre teszed. Ezúttal nem kell válaszolnod a kérdésekre, csak aláírsz egy papírt, amelyre valaki már ráírta a válaszaidat. Ismét fázol. Senki nem dohányzik az ablak előtti teraszon. A műtőben ismét rákötöznek az asztalra. Az altatóorvos bajlódik, nem talál a vastag tűjéhez illő vénát a bal karodon. Ismét éles a fény fölötted. Ismét hideg az asztal alattad. Ismét sírhatnékod van. Úgy tűnik, arra nincs idő. Fölösleges gesztus.

*

Bajlódsz az érintésre vágyó testeddel. Tizenhárom éves vagy. Délután van. Anya dolgozik. Apa alszik a szokásos helyén. Anyó mosogat vagy mos vagy teriget vagy vasal vagy az öcsédet macerálja, hogy tanuljon. Bezárkózol a hálószobába. Meztelenre vetkőzöl. Fölveszed anyád sárga, mély dekoltázzsal szabott ruháját. Nagy rád. Szabadon hagyja csupasz, épp bimbózni kezdő melled. A szádat kirúzsozod. Hagyod szétnyílni a szád. Megállítod a mozdulatot, alsó ajkadba harapsz. Nyakadba akasztasz egy hosszú, zöld gyöngysort. Hűvösen simul a bőrödre. Megmozdítod. Hagyod, hogy beleakadjon az izgatottan ágaskodó mellbimbódba. A szádat vizsgálgatod a tükörben. A szemedet a tükörben. A félig csukott szemhéjadat. A szempillád lassan le-föl mozog. Előrenyomod a mellkasod. Mögötted, a félig leeresztett redőnyön át tejes fény szűrődik be. Kézzel szétkened az arcodon a rúzst. A szád remeg. Szeretnél valamibe beleharapni, valakinek a bőrébe, valakinek a testébe. Harapni, amíg a vér ki nem serken, amíg a tűz benned ki nem alszik. Párnát szorítasz a lábad közé. Gyöngyözik a tarkód. A tested görcsbe rándul. Még mielőtt a csúcsra jutnál, hányinger fog el. Gyorsan leveszel magadról mindent. Kiegyengeted a párnát. Visszateszel mindent a helyére. A ruhát a vállfára. A gyöngysort a dobozkába. A rúzst a neszeszerbe. Eltüntetsz minden nyomot. Kimenekülsz. Hogy ismét gyerek legyél.

*

A jobb melled egy kis, csukott szem. Külső szélén, ugyanott, ahol kitapintottad a kemény dudort, amely megváltoztatta az életedet, a bőröd alatt, egy szelep van. Gyakran odanyúlsz. Néha, félálomban, azt hiszed, visszatért a csomó. Hogy mindez, ami elmúlt, csak ezután következik. Szoktatod magad ahhoz a gondolathoz, hogy már nem vagy lebomló. Azt mondod, jövőbeli lény vagy. Bionikus lény. Egy szervezet, amely mesterséges alkatrészekkel működik. A test futurizmusa. Az eljövendő idő. A szerves lét határain kívüliség. Már nem teljesen ember. Már nem teljesen nő.

Most kell fölkészíteni a szervezetet. Jobbá tenni, erősebbé, egészségesebbé. Hogy készen várja az ütéseket. A hangod kitartóan ismételgeti: A legrosszabb már elmúlt. Alig másfél hónapon belül elvégzett három műtét után a kemoterápia már semmiség lesz. Megragadsz, magadba szippantasz mindent, amit tanácsolnak. Immunerősítő táplálékkiegészítőket. Daganatot eltüntető növényi készítményeket. A tested hisztérikusan elutasít mindent. Egy gyerek ordít benned. Nem hallgat rád. Nem akar meggyógyulni a szádon beömlesztett, legkülönbözőbb és legundorítóbb ízek folyójától. Elege van. Belőled is és a sebhelyes testedből is. Aztán egy pillanatban, mintha valami megpattanna benned. Hüvelyből is, végbélből is vérzel. Biztos vagy benne, hogy ez a vég. Az utolsó stádium. Kapitulált a test, ki akar folyni önmagából.

Bemész az ügyeletre. Az a fiatal orvos fogad, aki az első műtét után vizsgált. A látogatóba érkező barátnőid túl hangosan mondogatták, hogy milyen jóképű. Úgy tett, mintha nem hallaná. Ti jót nevettetek. Most úgy helyezkedsz, ahogy utasít – a vizsgálóasztalon térdelsz, könyöködre is támaszkodva. Nadrágodat és bugyidat már korábban letoltad. Gumikesztyűbe bújtatott ujját a végbeledbe dugja. Nem érint meg a fájdalom. Csak a szégyen. 

Néhány nap múlva megismétlődik ez a vizsgálat. A tested mégse jutott el addig a végső pontig, nem kezdett el fölbomlani belülről. Csak megrepedezett a nyálkahártya a szervezetet ért traumától. Aztán a kemoterápiát megelőző vizsgálatok következnek. Nap nap után. Egy-egy újabb kis halál, gyilkos félelem, amelyet mégis mindig túlélsz. Elkezded szedni a kannabiszolajat, a javasolt adagolásban. Napi háromszor egy apró csöppnyi, egy morzsányi egy fogpiszkáló hegyén. Két hét alatt kell növelni az adagot egy rizsszemnyire. Három napja szeded. Fekszel a heverőn. Nézed a tévét. Nem gondolsz semmire. Minden gondolat, amely megpróbál a közeledbe férkőzni, fárasztóan unalmas. Minden harci kedved elmúlt. Csak egy test vagy. Fáradt test a zöld heverőn, körülötte váltakoznak a napok és az éjszakák. A harmadik éjszakán, bedrogozva és fáradtan, fölkelsz. A fiad arra kér, ne menj sehova. Mami, látod, milyen rosszul vagy, alig tudsz járni, hogy fogsz visszajönni, ha el is mész. Egy mantrát találsz ki magadnak: fuckthisshit, fuckthisshit, fuckthisshit, fuck… Felöltözöl, kisminkeled magad. Kimész a városba. Emberek közé. Beszélgetsz velük. Nem foglalkozol a lassúságod, ok nélküli nevetésed miatt zavart arckifejezésükkel. A te világodban nincs semmi más, mint az elhatározásod, hogy mindent, ami még érkezik, lábon fogod elviselni. 

*

Hét lépcső vezet az épület kis előtető alatti bejáratához. Itt játszatok te és a barátnőid. Vagy csak ültök és beszélgettek. Általában akkor is itt vagytok, amikor apád hazaér a munkából. Ahogy a közeletekbe ér, elhallgattok. Lehajtod a fejed, lesütöd a tekinteted. A lépcső szürke, sok fekete és fehér pötty tarkítja. Nem nézel föl, tudod, hogy inogva közeledik, megfogja a korlátot és balra dől, hogy odahajoljon hozzátok. Még nagyobb, súlyosabb lesz a csönd. Amikor melléd ér, lassan a fejedre teszi a kezét, fölborzolja a hajad. Nehéz a keze. Lomha léptekkel tűnik el a mögöttetek sötéten ásító folyosón. Szúrós szeszszag marad utána. És ti addig hallgattok, amíg az el nem párolog. A teste általában csak enyhén inog. Mindig sikerül fél kézzel megtartania magát. Csak egyszer kapaszkodott két kézzel a korlátba, a lépcső két oldalán. Lassabban járt, ide-oda billegett. A jobb nadrágszárából valami barna csöpögött a földre. A nadrágja ülepén nagy barna folt éktelenkedett. Annak a bűzével keveredett a szesz bűze. Nem akartad beismerni magadnak, hogy tudod, minek a bűze. Ekkor a barátnőid is lesütötték a tekintetüket. Elborította őket a te szégyened. 

*

Sárga a fény. Csöngetnek az ajtón. A fiad elment csokit venni és most ért vissza. Ahogy nyitod az ajtót, arra gondolsz, mennyire sárga a fény a házatokban. Odakint esik. Ahogy megfordulsz, fiad a hátad mögé kerül. A ház üresen áll előtted. A nagy nappali a konyhával és az ebédlővel, a hálószobák nyitott ajtaja. Kinyílik előtted a ház, halkan és békésen. Mintha szeretnéd az emlékezetedbe vésni a házat, ebben az ablakon beszűrődő szürkeséggel csíkozott derengésben. Van-e értelme eszedbe vésni – pont ebben a pillanatban? Valami hiba csúszott ebbe a gondolatmenetbe. A te emlékezetedre nincs szükség. Emlékezetébe véshet-e téged a ház? – ez a kérdés. A szűk farmerodban és a nagy, kinyúlt pólódban? A hajadat frissen mostad, a válladra lóg. Még van hajad. A paróka egy dobozban van (postán érkezett, barátoktól, ajándékba). Készen állsz rá. Noha tulajdonképpen nem is akarod viselni. Folyamatosan semmiképp. Csak néha, esetleg. (Talán, amikor elmész meglátogatni M.-et.) Fehér. Teljesen természetellenes. Ez volt az egyetlen föltételed. A te parókádnak természetellenesnek kell lennie. Mintha paróka lenne. Igen, paróka. Ez egy paróka a fejemen! Nehogy valaki arra gondoljon, hogy nem vagy erős. Mindegy, hogy ki. Mindaddig, amíg a játékszabályok szerint alakítja a szerepét – a tanú garantálja a létezésedet. Néz téged. Te harcolsz. Győzöl. Mindenre képes vagy. Te - mindenkivel szemben. 

SZERETNÉL RÁGYÚJTANI. Letüdőzni a füstöt. De nem teszed meg. Inkább miattuk, mint magad miatt. Vagy nem ez a legbutább, legértelmetlenebb dolog a világon – rákosan dohányozni? Nem félsz ettől. Csak érzed magadon az idegen tekinteteket, amelyek majd el fognak ítélni. 

Valahol mélyen, mélyen odabent, béke van. Egyenesen állsz. A tested enyhén inog. Nem hallod a zajt, a zsongást, amely a páni félelem felé kergetne. Nem félsz. A szemed tágra nyitva. Nem kapod el a tekintetedet, ha tükörbe nézel. A mélyére akarsz hatolni annak, amit látsz. Ez lenne a halál? Ez a sötét kör, amely nem hátrál meg a tekinteted elől? A szemedet fölfaló szétfolyó pupilla.

Most nem érzel semmit az üres ház előtt, hallod a fiad lépteit a hátad mögött. Talán sírnod kéne? Arra gondolni, mi lesz velük, ha te…? Nem érzel semmit. Talán ez az a hely, amely megmarad neked a fájdalom után, a félelem után. 

*

Ebben a pillanatban belép a történetbe ő. A férfi. A szerető. Egy valós ember, aki megpróbál megmenteni. Sikerül neki egy helyben tartani téged. Nem száguld el melletted, mint minden egyéb, az autópálya mellett álló közlekedési jelek sebességével. Szereted a száját. A fogsorát, amikor nevet. Amikor hallgattok. Az autója csöndjében fölöslegesek a szavak. Szép vagy, itt, a szemében. Szép leszel kopaszon is , mondja. És ha kihullik a szemöldököm és a szempillám?, kérdezed hangosan, hogy megmutasd, nem is fáj. Akkor is. Mindig szép leszel. Mosolyog. Talán hiszel neki, abban a pillanatban. Talán később is. 

Egy másik éjszaka aztán, a szobád sűrű sötétjében, előhúzod ezeket a mondatokat, forgatod őket, magadra aggatod, amíg csak el nem kezdesz sírni. 

Most, sajátjába fogja a kezed, a szájához emeli és megcsókolja. Puha a szája. Tejjel felöntött pörkölt cukor a szája, amit anyó csinált neked régen, amikor kicsi voltál és fájt a torkod. Vettetek két palack almacidert. Korábban, a kávéházban, vörösbort ittatok, másokkal. Úgy tettetek, mintha nem tudnátok, hogy néhány óra múlva az ő autójában fogtok ülni. Csöndben. Zihálva. December van. Hideg van. A szűk utcák kihaltak. Szóba hozzátok, hogy esetleg beültök valahova még egy italra. Tudjátok, hogy nem fogjátok megtenni. Késő van , mondja, lassan tekerve a kormányt, azt se tudom, mi van ilyenkor nyitva. Lehet, hogy csak üldögélünk egy kicsit az autóban?

Lehet – mondod halkan –, lehet. 

Az utcák egymásba folynak. Azon az úton mentek, amelyen másnap is végigmész, összerándult gyomorral. Semmiség, kibírom, erős vagyok. Megálltok a nagy parkolóban. A sötétben. Az egész világra sötétség borult. Csak az onkológia kerek, vörös, furcsa épületének ablakai világítanak a túloldalon. Hallgattok. Ez az egyetlen hely, ahol ebben a pillanatban van értelme lenni. Arra gondolsz, hogy ez az épület egy hirtelen földet ért ufó. Benne pánikoló földönkívüliek. Ide-oda futkosnak a fényes ablakok mögött, megpróbálják megtalálni a menekülés módját. Biztos vagy benne, hogy ő is ugyanerre gondol. Ez a hely nem lehet valós.

Később csókolóztok. Amíg meg nem fájdul a fogatok. A hajad táncol. Kinyitod a szemed. A keze meztelen combodon. Fehérlik a sötétben, lerombol és megsemmisít mindent körülöttetek. Ennek a képnek a szürrealitása gyógyhatással van rád másnap reggel. Ugyanazon a helyen parkolsz. Kiszállsz az autóból és bemész az első kemoterápiádra. 

*

Csak négy éves vagy. Az épület előtti udvaron játszol. Piros, apró fehér szívekkel pöttyözött ruhácska van rajtad. Ugróiskoláztok. Fél lábon ugrálsz. Egyik mezőből a másikba. Nézed a fehér zokniba, fekete lakkcipőbe bújtatott lábadat. Élvezed az elrugaszkodást, a rövid lebegést, a csupasz térdedet érő légmozgást. Keveselled. Rövid ideig tart csak. Hosszabban szeretnéd. Kettesével ugrod át a mezőket. Tested egy madár teste. Könnyű. Folytatnád. Hogy soha ne legyen vége a lebegésnek. A szabadság terének a két földet érés között. Nekiveselkedsz egy hárommezős ugrásnak. A földet érve kifordul a bokád és elesel, fejjel előre. Homlokod az aszfalthoz csattan. 

A lakásba, amelyben csak hat hónapig éltek, amíg megbánóan vissza nem kullogtok anyóék házába, a barátnőid vezetnek vissza, két oldalról kézenfogva. A fejedet előre hajtod. Apró vércsöppeket látsz. A lépcsőre csöppennek. Néhány lépcsőfokonként egy-egy vörös, kerek csöpp a szürke betonon. Becsöngettek. Apád nyit ajtót. Mérges. De csak egy pillanatig. Azért, mert föl kellett kelnie, be kell engednie valakit a délutánjába. A következő pillanat az arcán az ijedtség pillanata. Fogalma sincs, mihez kezdjen veled. Ezt teljesen világosan érzed. Anya nincs itthon. Ti ketten vagytok csak. Bevezet a nappaliba, a heverőre fektet. Ott áll fölötted és nem tudja, mit csináljon. Megérzed a zavarát. Érzed, hogy fölösleges vagy, zavaró tényező, nem áll készen arra, hogy foglalkozzon veled. Hoz egy nedves rongyot és homlokodra teszi. Nem mozdulsz. A szemed nyitva. Látod a lábad, még cipőben vagy. A heverő mögött ott az ajtó. Az ajtó mellett, a falon ott az óra, azt tudod, de nem tudod, hány óra van. Fekszel. Emlékezetedben ennek a délutánnak nincs hangja. Úgy sejted, életed végére értél. A halál egy nagy, fekete száj, nagyra nyílt, hogy bekapjon. Ő ott áll melletted és nem jut eszébe egyetlen vigasztaló szó se. Nem tudod, hogy sírsz-e. 

*

Az adjuváns kemoterápia(KT)a HER2-pozitív tumorok, a háromszoros negatív tumorok és a pozitív nyirokcsomók kezelésében javasolt. 

Az ER-pozitív és a HER2-negatív nőbetegek esetében a KT alkalmazásáról szóló döntést a többi rizikófaktor mérlegelése mellett kell meghozni, figyelembe véve a KT előnyeit/hátrányait. Az antraciklin-protokoll (6 ciklus FEC, FAC) minden betegnek adható, különösen a HER2-pozitív nőbetegeknek. Az antraciklinek rendelése előtt szívultrahangot kell végezni a bal ventrikulum ejekciális frakciójával. A taxánkezelés (AC-T protokoll) a magas rizikófaktorú nőbetegeknek javasolt. A nagyobb sűrűségű dózis (dose dense) AC-T-protokollja (AC kéthetente és T hetente)fiatalabb nőbetegeknek javasolt. A nem antraciklin-protokoll (CMF) idősebb betegeknek és kardiális diszfunkcióban szenvedő nőbetegeknek adható. 

*

A kórteremben hat ágy és nyolc szék áll. Kiöltöztél. Kisminkelted magad. Elhatároztad, hogy ezt mosolyogva csinálod végig. A mosolyod egy kicsit megkopott a váróteremben töltött két óra alatt. Majd egy rezidensnél. Majd a doktornődnél. Aztán lemázsáltak. Végre a kórteremben vagy. A szemed tágra nyitod, nyeled a látványt. A lélegzeted kapkodó, gyors. Már fáradt, de kitartó mosolyra húzod a szád. Az ágyak és a székek többsége foglalt. Üres, közönyös tekintetek néznek rád a kendőkkel,sapkákkal, parókákkal fedett kopasz fejekből. Arra gondolsz: Ezek a szerencsétlen, szegény, beteg emberek. Mintha te nem tartoznál közéjük. A mosolyod görcsös, már szinte fáj.

– Nem sokáig fogsz így mosolyogni.

– De igen, mindig mosolyogni fogok!

– Majd meglátjuk!

– Meg bizony!

Ezt csak a tekinteteitek mondják. Ők azért mondják, hogy neked könnyebb legyen. Te azért ragaszkodsz hozzá, hogy bebizonyítsd: erősebb vagy. 

Le kell feküdnöd. Nem lehet ülni a kezelés alatt. A nővérek igyekeznek jókedvűek lenni. Öten állnak az ágyad mellet. Hangosan nevetnek. Az ágyad körül egész kis buli kerekedik. Az első kemós bulid. Az ágyra, a lábad mellé vagy 10 fecskendőt tettek. Olivera megfogja a bal kezed. A jobb a kimetszett nyirokcsomók miatt használhatatlan. Megkeresi a vénát. Még aránylag jó állapotban vannak a vénáid. Elsőre beteszi a branült. Elmagyarázza, mit tesz majd. Elmondja a sorrendet: Egy előkezelés. Egy tasak fiziológiás oldat. AC-kemoterápia. Végül újra egy tasak fiziológiás oldat. Ennyi. Ez az első AC a négy közül, háromhetente következik egy. Aztán tizenkét taxol következik, hetente egy.  AC + T. Ez a szabványos kezelés. Nincs benned semmi rendkívüli.

Az AC egy vörös folyadék. Később képtelen leszel elviselni a vörös színt. Az AC egy tasakban van. A nővér hozza oda, gumikesztyűs kézzel. Az ágy melletti állványra akasztja. A piros csöppek egy műanyag csövön csúsznak alá. Lassan eltűnnek a karodban. Nem kéne semmit érezned, de valami érthetetlen, testen kívüli érzésed támad, mintha egy részed a testeden kívülre került volna, csak egy centire, alig észrevehetően, kilépsz a saját bőrödből. A csöppekben érkező terápia másfél órát tart, talán tovább is. Hoztál magadnak könyvet, kinyitod és olvasol. A betűk táncolnak a szemed előtt, a szavaknak nincs értelme, a mondatok összetorlódnak, egymásra lépnek. Nem adod föl. A szavak, még ha értelmetlenek is, az otthonod, velük semmisíted meg a félelmed.

Amikor hazaérsz, várod, hogy elkezdődjön, elhatároztad, hogy erős leszel. Észre se fogod venni , mondod magadnak. Mozgásban kell tartani a tested. Sok vizet kell inni, hogy azt a vörösséget kimosd magadból. Teletöltesz egy ásványvizes palackot csapvízzel, hogy mérni tudd a mennyiséget és döntöd magadba. Fölhívod a barátaidat és elmondod nekik, hogy jól vagy. Hogy semmit nem érzel. A félelmet nem említed. Az nem tartozik ennek a napnak a releváns tünetei közé. Előveszed a jógaszőnyeged, kiteríted a padlón és az elkövetkező egy órában jógázol. Nyújtod a tested. Meggyőzöd, hogy mindennél erősebb. A tasaknyi vörös folyadék nem tud rajta fölülkerekedni. Este hétkor fejezed be a gyakorlatokat. És akkor elkezdődik. Mint egy gyomortájékra mért váratlan ütést kaptál volna: eltűnik a lábad alól a talaj. 

*

A rosszullét már az első éjjel megérkezik. A tabletták, amelyeket adtak, nem segítenek. A világ hintázik. A színek szétfolynak. A valóság elmorzsálódik. A gyomrod nyugtalan, szökni készül a testedből. Tudod, hogy a nappaliban vagy, a saját házadban. A saját bútoraiddal körbevéve. Ezek a te ablakaid. A heverő továbbra is zöld. A konyha fehér. Minden a helyén van, csak a szemed képtelen fókuszálni. Mintha ki akarna jönni az egész bensőd. Ki akarna fordulni a tested. Hogy levegőhöz jusson. Nyitva tartod a szemed, hogy el ne süllyedj, de mégis mélyre csúszol. Egyszerre létezel két világban. A házad világában, az ismerős körvonalak és illatok között, a térben, amelyben a gyerekeid mozognak, amelyben anyád nyösztet, hogy egyél, pedig ki se tudod nyitni a szádat. És egy másikban, amelyet áttetsző pauszra rajzolva valaki ráhelyezett a valós világra. Ebben csak fekete és vörös szín létezik. Elvesztél egy hatalmas szállodában. Nem tudod megszámolni az emeleteket, pedig nagyon igyekszel. Vannak olyan emeletek, amelyeknek nincsenek külső falai, csak belsejük, és odakint sötétség tátong. Keresed a szobádat. A 303-asat, ennyit tudsz. Valami oknál fogva ez az egyetlen dolog, amit tudsz. Az elkövetkező négy nap alatt ebben az egyik világra helyezett másik világban, ebben a vörös-fekete káoszban keresed a szobádat. A folyosókon rengeteg ember, mindegyiküknek hiányzik valamelyik testrésze. Alig tudod magad átverekedni a tömegen. Alig tudod kiejteni a szavakat, amelyeket a lányodhoz intéznél, aki most ott ül melletted a zöld heverőn. Fáradt vagy attól, hogy utat kell törnöd magadnak a testek között. Hogy magadat keresed, pedig semmi másra nem vágysz, mint hogy eljuss a fürdőszobáig és ellazulj a meleg vízsugár alatt. A szoba eltávolodik tőled. Az emberek túl gyorsan osztódó sejtekre kezdenek hasonlítani. Alig kapsz levegőt. Tolakszol. Utat törsz magadnak, négy napon át. Ébren is és álmodban is a kijáratot keresed. 

*

Két héttel a terápia után elkezd hullani a hajad. Először merev, idegen, halott lesz, majd elkezd szétszóródni, éles, súlyos szálakban. Egy hónapja vágattad le apród fazonra. Fájnak a hajszálak gyökerei. Annyi dolog fáj már rajtad, hogy ez a fájdalom igazán fölösleges. December harmincegyedike van. Fodrászhoz mész. A többi nő az éjjeli frizuráját jött beszáríttatni. A te hajad a padlóra hullik. A fejeden rövid, egycentis tincsek maradnak. Estig még erősebben kezd hullani. Sapkát teszel a fejedre. Két napig bírod ki ezt az eltávolodást magadtól, ezt a részekre bomlást. Aztán magadra csukod a fürdőszoba ajtaját. Hívod a gyerekeidet is. Azt mondod, kopaszító-ünnepet tartatok. A sima koponyát fogjátok dicsőíteni. A hosszan tartó szőrtelenítés fölgyorsításának karneválját. Nem érzik mulatságosnak. Nem akarnak veled bemenni a fürdőszobába. Nem akarnak részt venni az átalakításodban, a felismerhetetlenségedhez vezető újabb lépés megtételében. 

Előveszed a hajnyíró gépet. Végigmész vele a hajadon. Minden lehulló tinccsel visszaadod magadnak egyik elveszett, elorozott részedet. Vastag réteg borotvahabot kensz a fejedre. Egy nagy, ötpengés férfiborotvát veszel elő és körbeborotválod vele a fejed. Nem gondolsz semmire. Ez a kopasz fej a te választásod. Szabad vagy. Kisminkeled magad. Nagy fülbevalókat teszel a füledbe. Megnézed magad a tükörben. Úgy gondolod, szép vagy. 

– Húzz a faszba!  – ezt mondod a ráknak. 

*

A hüvelysebek kezeléséhez egy ¼ kád meleg vízben feloldani annyi tengeri sót, hogy a víz íze sós legyen. Úgy ülni benne, hogy a térdeket föl kell húzni a mellig, vagy a széttárt lábat átvetni a kád oldalán. Napi két alkalommal 20-20 percet tölteni az ülőfürdőben.

Az első változatot preferálod. Úgy nem kell a hátaddal hozzáérni a hideg kádhoz. Így legalább első látásra úgy tűnhet, hogy ezt a testhelyzetet önszántadból választottad és jókedvvel ülsz így. Hogy szeretsz így ülni. 

Kétszer húsz perc az negyven perc. Negyven perc üldögélés a kád sekély vizében. Átöleled a csupasz lábadat. A fejedet a térdedre hajtod. Arra gondolsz, hogy ez nem is fontos. Hogy nem elviselhetetlen. Hogy az ázó hátsódon át nem távoznak a tested utolsó titkainak csöppjei. 

Még nyolc perc és kész! Ne gondolkodj! Ez csak egy dolog a sok dolog közül, amit meg kell tenned. Légy boldog! Nem fáj a pisilés! Mi lenne, ha fájna? Akkor mit csinálnál? Képzeld el, akkor mi lenne! Képzeld el! Légy boldog! 

Hogy minél jobban kihasználd az időt, ezt a kétszer húsz percet, miért is ne kezelhetnéd a szádban levő sebeket is? A kád mellé készíted a sós-szódabikarbónás vízzel telt kancsót. Belekortyolsz és ide-oda lötyögteted a szádban. Most talán hallá fogok változni! – gondolod. Ettől a sok sótól és víztől. De csak a lábad és a feneked ázik benne, meg a szád. Esetleg szirénné! Igazi szirénné! A lábad helyettt farkad lesz, ezüst pikkelyes, sötétben világító. Szirénhangon énekelsz majd. Zátonyra futtatod a hajókat. Tökéletes tested egyetlen mozdulatával az őrületbe kergeted a hajósokat. Te  – az örök. Te – a halnő. A tizenöt centis sós vízben ázó fenekeddel készen állsz a metamorfózisra.

Két nap után a legszívesebben fölhagynál az egésszel. A sebek továbbra is fájnak. Attól félsz, mi lesz, ha tovább nőnek. Nehéz belegondolnod abba, hogy a nyálkahártyád csak úgy bereped. Magától. Csöndes implózió. A kemoterápia apró csöppjei keringenek a testedben és lassan szétdúlják. Ne gondolj erre! Arra gondolj, hogy meggyógyítanak! Hogy segítenek rajtad. Légy boldog! Képtelen vagy elviselni a fürdőszoba csöndjét. Zavaros tükörképedet a tuskabin üvegén. Szőrtelen, előre görbülő fehér tested látványát. 

Ezért most a sós ülőfürdőt a nagy, kerek lavórba készíted el. A lavórt a nappalit a konyhától elválasztó lépcsőfokra teszed. A tévével szemben, mert azt szándékozod bámulni, hogy agyonüsd az időt, a lassan és kérlelhetetlenül, gyantaként csöppenő perceket. Deréktől lefelé levetkőzöl. Fölkiabálsz a gyerekeknek, hogy ne jöjjönek most a nappaliba. Magadra kanyarítasz egy takarót és lassan beleereszkedsz a lavórba.

A tömeget azonban elfelejtetted beleszámolni az egyenletbe. Kiömlik a víz. Lecsorog a lépcsőfokon. Szétkanyarog a parkettán. Beszorultál. Nincs más hátra, szólítod a gyerekeket. Az egyik fogja a lavórt, a másik téged. Kicibálnak. A padlóra nagy törülközőket terítenek. A nappalitok egy strand, amelyen rajtaütöttek a hullámok. Tarka, szép, vizes. Nevettek. A nevetéssel, mint amikor a kukta fütyülni kezd, kiszabadítod magadból  a félelmet. 

*

Minden étel az ellenséged. A szükséges rossz, amelynek ellenállsz. A szagok súlyosak, az ételek állaga soha nem elég elviselhető az ínyednek. Anyó folyton ezen aggódik. Hogy nem eszel. Semmit nem eszel. Hogy sovány vagy. Csont és bőr. És alacsony is. Egy rakás szerencsétlenség – mondta egyszer, azt hitte, nem hallod. Azt hitted, soha nem nősz meg. Mindig ekkora maradsz, ilyen kicsi, korcs, sovány, egy rakás szerencsétlenség. Ettől megfájdul a hasad. Szinte naponta. Görcsös fájdalmat érzel. És nem tudsz vécézni.

– Belesült a széklet, mert semmit nem eszik – mondogatta anyó.

Nem tudtál szabadulni ettől  a szótól. A félelem egyetlen, fekete üszökcsomó. Ettől még nehezebb volt kinyitni a szád, lenyelni a falatot. A kajmak kemény, most vették ki a hűtőből, darabkákban került a kenyérszeletre. Anyó az ujjaival nyomkodja szét, megolvasztja, elkeni. Nem tudod rávenni magad, hogy kitátsd a szád.

A hasadban érzett fájdalomtól nem tudod kinyújtani a lábad. Ha valami bajod van, vagy ha félsz. Van, hogy a barátnőid vonszolnak haza az iskolából, oly erős az a fájdalom. Az a jajszó odabenn. A tested kétrét hajlik. Vonaglik. Görcsösen. 

Az asztalhoz ültök, ebédelni. Nehezen emeled a szádhoz a villát. Érzed anyó aggódását. Anya aggódását. Apa dühét. Vágni lehet a csöndet. Anyó és anya időnként megszólal: nyeljed csak vagy na, még egy kicsit vagy csak két falatot vagy hisz ezt szereted. A gyomrod összeszorul, mert tudod, hogy ez a te hibád. Ha jó lehetnél, ha szépen megennél mindent, amit eléd tesznek, ennél az ebédlőasztalnál minden másként lenne, boldogabb. Nem fojtogatna benneteket ez a nyomasztó csönd. Biztos vagy benne. 

Apa szerint a leves a legfontosabb. Amikor nem akarsz enni, anyó azt mondja: Megmondalak apának. De nem mond meg. Csak egyszer. Akkor apa odaültet az ebédlőasztalhoz. A rózsaszín fallal szemben, amelyre valaki két tarka dísztányért akasztott. Eléd tette a levest, a sárgás vizet, benne tésztacafatokkal és répadarabkákkal. Falatnyi darabokra tépi a kenyeret és azt is beleteszi. Az ázott kenyeret nézted magad előtt, meg a rózsaszín falat. Belenyomta a tele kanalat a szádba. Szorítottad össze a fogad. A leves lecsorgott az álladon. A gyomrod fölfordult, ahogy nyeltél. Apa ordított. Nem emlékszel, hogy mit, de biztos ordított. Sírtál, ezt is biztosan tudod, az a sós íz nem lehetett a leves íze. És akkor, mint ahogy a dagály érkezik, hányni kezdesz. Sugárban tör elő a szádból. A sós vizet, az ázott kenyérdarabokat, a répaszeleteket visszahányod a tányérba, szétfolyik az asztalon. 

Apa hallgat és csak néz rád.

Rajsli Emese fordítása