Sinkovits Péter
Mind világosabb szárnyak…
(Egy festő feljegyzéseiből. Regényrészlet)

Egy szemináriumon hallottam, miszerint külön tantárgyat képez annak tanulmányozása, mi a tudás, és mi a megismerés. Az előadó eközben azt erősítgette, hogy a szabadság önálló döntéshelyzetet feltételez, magam viszont úgy vélem, csakis akkor vagyok szabad, ha az erkölcsi törvényeket követhetem. Bár persze szintén igaz: ezeket a törvényeket bárki csupán abban az esetben tarthatja be, ha döntési helyzete ezt lehetővé teszi. Azon is eltűnődtem, mihez kezdhetünk a szabadsággal és a tudással a ránk mért, viszonylag szűkösen kijelölt időben. Tanácstalan vagyok, s utólag sajnálom, hogy kétségeimet nem tettem szóvá az összejövetelen. Mások bátrabban kérdeztek. De azt tudom, érdemes barátságot kötni az idővel. Akkor viszont – a gondolatmenet így folytatható – érdemes-e tervezni egy napnál tovább?

***

„Azt kell hogy mondjam, maga a legállhatatosabban ostromló férfi, akivel valaha is találkoztam.” Ezt a csaposné közölte a minap. De miért is vagyok ennyire állhatatos? Adott pillanatban mindig besáncol. Ha pedig látja, hogy csalódottan távozni fogok, a szemei elhomályosulnak, és a legkedvesebben megszólal: „Többször kellene találkoznunk.” Meg ilyeneket mond: „Sem magasztalni, sem pátyolgatni nem akarom.” És mire megyek mindezzel?! Elkerülöm egy darabig – így döntöttem. Majd meglátjuk, mit lép. Ott van helyette az erdészné. Az ura egész nap csatangol, ki tudja merre. Vadászik, csapdákat állít. Olykor éjjelre is elmarad. Nemrégiben arra jártam, az erdészné (még ma is igen mutatós nő) éppen ágyneműt mosott egy fateknőben. Felegyenesedett, kitartóan nézett rám. A pillantásában: kellek, nem kellek? Itt vagyok!

***

Ma ismét, mint régen, erőt érzek magamban. Azt az elszántságot, amire talán a testem is ráhangolódik. Most valóban a diák vagyok, meg a lázadó. Lendületet kölcsönöz a munkám. Meg a grófnő társalkodónőjének közelsége is. A bennem zajló változásnak talán ő az elindítója. Nem tudom. De előbb rövidesen rendeznem kellene az anyagi ügyeimet, valamint már nem halaszthatom tovább barátaim unszolását arra a hosszabb kirándulásra. A lényeg: bizakodó vagyok. Olyan ez, mint mikor egy nő átölel.

***

A tegnap elkészült képemen a pontok halmazának örvénylése és a töredezett szemcsék füstszerű mozgása a hajnalt jeleníti meg, a titokzatos derengést. Most dől el, hogy sikerül-e máris visszahódítani a valóságot, vagy legalábbis egy kicsinyke szeletét. Pedig az idő még el sem mozdul, vagy nem érzékeljük, mint ahogy a szépséges pillanatokat is nyújtanánk, szinte a végtelenségig; így vagyunk teremtve, illúzióőrzőknek, a szépségek előhívóinak. Mert a szépség megjelenésre vágyik, megmutatná magát, mint nő az új ruháját, bár olykor a szépség jelenléte nem is kimutatható, nem más, mint egy önfeledt pillantás. Ám mégis ugyanakkor a vonzás törvényének megalkotója. Ezért, hogy olykor semmi kedvünk átlépni az ébredés küszöbén, így vannak napok, amikor inkább választjuk az időben való zuhanást. Ilyenkor lépcsőfokokon haladunk egyre lejjebb, még a múltnál is alacsonyabb szintekre, egy eltávolodott világba, amely rejtekhely, végre a mi védett rejtekhelyünk, igazi otthonunk. Mint a boldogságsziget, hogy egyszerűbben fejezzem ki magam. De mindenképpen egy szétszakíthatatlan burok, ahová minduntalan visszatérnénk, de ez alig néhányszor adatik meg az életben. Különben állandóan tisztában lennénk életünk céljával, a Teremtő azonban nem így alkotott meg bennünket, inkább a kaland kísérletezését kínálta fel, a mindenkori választás lehetőségével. Ez nyilván egyfajta bizalom is a részéről. És az elvárás: ha látom azt, hogy valami nem jó, akkor nem teszem. A legmélyebb szinttől kissé feljebb azonban gyakrabban találhatók kellemes pihenőhelyek, jótékony kitérők, s ez is a reggeli révedezés tartozéka. A kulcsszó az illúzió. Merthogy szeretünk elmerülni egy-egy történet illúziójában. Akkor is, ha valódi eseményt idézünk meg, még inkább, ha a képzeletünk szárnyalhat kontrollálatlanul. Vágyaink lubickolása ez, ami persze – ha túl gyakran ismétlődik – zavarhatja a racionális és közönyös tisztánlátást. Mégis, aki élni akar, annak szüksége van illúzióra. Az erősítheti egyben az örömforrás-képességünket is, így lehetünk igazából kapott talentumunk arányában rendeltetésünket beteljesítő tanulók, utazók, alkotók. Nem beszélve arról, hogy ily módon kerülhet előtérbe egyedülálló princípiumként az igazságosság, amely belengi, kitölti az annak hiányában sérülékeny világmindenséget, ezért őrizendő érték, mindenekfelett.

Az a halvány fény pedig ott, a kép jobb felső sarkában a feltáruló szabadság, általa válik érvényessé mindenféle cselekvés. De a cselekvés nem a reggeli ébredés tartozéka – az a tervezés zónája. A túláradó életnek nem jött el az ideje, most még a monotóniánál tartunk, amelynek úgy tűnik, nincs vége, ahogyan kezdete sem volt. Ezért megnyugtató, ezért köthetjük magunkat ehhez a mozdulatlansághoz, s ezen legkevésbé a kényelmes heverészést értem, hanem az éjjelek és nappalok biztosra vehető, valószínűsíthető egymásba fordulását, a szakadatlan újrakezdés bizonyosságát. Ez létünk stabilitása, amely akkor is hat, ha az emlékezetünk már csődöt mondott, s elfelejtünk mindent, ha elmúlunk. Mert utánunk is váltakoznak majd éjjelek és nappalok, távollétünkben is hajnalonként feldereng ez a sejtelmes fény, amelyben rejtélyes módon ismét láthatóvá válunk, vagyis újraszemlélhetjük mindazt, ami velünk történt…

***

Előbb a sziklákat festette, majd a madarakat. A felesége elhagyta, akkortól csak az angyalokat. Világoskék szárnyakkal röpködtek sötétlőbb felhők alatt. Aztán a szárnyak kifehéredtek. A felhők is. A világos vásznon már csak néhány kusza, halvány vonal. Végül ellebegett ő is. Gondolom, bokáig érő fehér lepelben. Szinte láthatatlanul. Az Úr sem veszi észre, holott ott ül mellette. És rajzolja – az angyalait.

***

Átmásolva: „ A mikor Görögországban a tengerparton kavicsokat gyűjtöttem, csodálva az egyediségüket, az jutott eszembe, hogy a természet a legnagyobb művész.”

***

Barátom, a költő írja: „Lehet, hogy egy lassanként kiveszőben levő emberfajtához tartozunk, akiknek az emberiesség, a jóindulat, az együttérzés és a hasonlók nem üres szavak. A dolgunk pedig egyszerű: megőrizni szellemi függetlenségünket, amennyire ebben a felfordult világban az lehetséges. Ezért nyilván nem veregetik meg elismerően a vállunkat, de enélkül mi már megleszünk.”

***

Korábban megvolt bennem az életöröm tisztelete és a konfliktusok laza és nyugodt kezelésének képessége. Mostanság – ez mégis újdonság – egy fokkal szigorúbban ítélem meg a történéseket. Felismerve, hogy maradék időnket kár lenne elpocsékolni felesleges dolgokra. Ugyanakkor fokozottabban figyelek azokra, akik fontosak maradtak a számomra.

A nyár voltaképpen majd csak ezután kezdődik, én csordultig reménnyel.

***

Felénél tartok egy regény olvasásával. Kis halászfalu. A vőlegény tengerre száll, szokás szerint, de este nem tér haza. Másnap sem. Várja őt az Apa, az Anya meg az az ifjú Ara. Elmúlik egy-két hét, egy-két hónap, talán egy-két év is. Az ifjú Ara közben a helyi bordélyházban múlatja haszonszerzőben az időt. Egy szép napon aztán visszatér az ifjú vőlegény, és első útja a bordélyházba vezet. Ott találkozik az ifjú Arával. Állítólag egyikük sem lepődik meg. De mi történhet még? A halászfaluban egyelőre folytatódnak a csendes hétköznapok…

***

Az erdészné este meglátott közeledni a házukhoz vezető ösvényen: „Tudtam, hogy el fog jönni.”