Sinkovits Péter
Szerelemtan
(regényrészlet)

A szerzetes jegyzeteibe mélyedt. Örömmel tapasztalta, gyűjteménye gyarapszik, választ keresve a következő kérdésre: a fejlődést a szellem vezérli, vagy csupán a véletlenszerűség játékaihoz próbálunk képleteket felállítani. Erről kívánt előadást tartani a társaság legközelebbi összejövetelén, ám hasznosnak vélte ez ügyben tanácskozni előzőleg Wolf lovaggal is, aki, mielőtt csatlakozott volna a keresztes háborúba induló sereghez, a bolognai meg a párizsi egyetemen folytatott tanulmányokat.

Az egyik íróhártyán filozófusok véleményei sorakoztak arról, mi létünk végső értelme. Gioacchino da Fiore a korábbi előadások során már megtapasztalta: a hallgatóság figyelme kezdetben elkalandozik, célravezetőbb tehát egyszerűbb, könnyebben felfogható példák után nézni. Ekkor került a keze ügyébe egy könyvecske, Szerelemtan címmel, távoli ismerősétől kapta a közelmúltban. Kíváncsian belelapozott. Az első fejezet egy grófi családban született lányról szólt, akinek harmincéves koráig nem akadt jegyese. Már apáca volt egy kolostorban, midőn kérőként jelentkezett a szomszédos ország trónörököse; a frigy csak a pápa külön engedélyével jöhetett létre. Szűz nővér volt, és durván tépetett le / tört homlokáról a szent fátylak árnya. A nő élete később egyre bonyolultabbá vált, a szerzetesnek azonban ehhez már nem volt türelme. Egy értekezés ragadta meg a figyelmét, amely többek között azt bizonygatta, hogy az igazi szerelem érzelemgazdag és tiszta párkapcsolatot feltételez, légiességében pedig kapcsolódik a Mária-kultuszhoz, egy minden földi vonatkozástól mentes nőalak tiszteletéhez. Mindeközben az udvari szerelem az álomvilágba menekül. De mi elől is? – teszi fel a kérdést a szöveg szerzője. Arra a megállapításra jut, hogy általában alacsonyabb társadalmi szinten álló férfi közeledne előkelőbb hölgy felé, ami eleve kudarca ítéltetett. Hacsak a nő nincs éppen ajándékozó kedvében. Ez viszont ellentmond a hagyományos felfogásnak, mely szerint a nő mindig a férfi alárendeltje. Ezzel az ellentmondással a tanulmányíró meglepő módon a továbbiakban nem foglalkozik, da Fiore azonban már ekkor eldöntötte, majdani beszédében erre bővebben kitér; izgatta, mely ösvény vezethet ki a szenvedélyes epekedés meg a szigorú egyházi tiltás szövevényéből.

– Meséljen! – fordult Wolf vitézhez a grófnő, midőn vendége kényelmesen elhelyezkedett. Társalkodónője kissé távolabb ült, félig háttal, gobelinkészítésbe feledkezve, mintegy ezzel is jelezvén jelenlétének jelentéktelenségét.
– Miről? – érdeklődött a lovag.
– Hát ott, távol, azokról az asszonyokról.
– Kényszerhelyzetben a nők kevésbé kiismerhetőek, kiszolgáltatottságban a viselkedésük változik.
– Mégis?…
– Szenvedélyesebbek. Ha csak annyit mondasz: kívánlak!, nem játsszák meg a sértődöttet. Mint errefelé – tette hozzá némi gúnnyal.
– Úgy gondolja? – A grófnő hangja alig észrevehetően szaggatott levegővételre váltott. – Soha nem feltételezte, hogy ez talán csak szerepjátszás, az udvarlás igényével?
– Aszketizmus, magasztosság, széptevés, veszedelemvállalás a szívünk hölgyéért – mindez f elesleges ceremónia, formaság.
– Igen?
– A szerelem a szüntelenül megújuló lelkesedés forrása – magyarázta Wolf lovag. – Miért visszafogni?
– A nő adni szeretne, de nem azonnal – suttogott indulatosan a grófnő.

Mindinkább feléjük fordult közben a társalkodónő, ez nem kerülte el a lovag figyelmét: – Ezzel a gobelinnel nem lehetne egy csendesebb szobában foglalkozni?

Kettesben maradtak. Egy felszolgáló bort hozott, töltött a poharakba.

– Persze, hallottam én cifra esetekről is – lendül bele a lovag. – Két magas rangú nő összekapott egy jelentéktelen ügyön, a társaság színe előtt, kardpárbaj lett belőle. Azt félmeztelenül vívták. Persze híre ment, ám azzal védekeztek, pusztán egészségügyi okokból történt így, hiszen a seb elfertőződését jóval gyakrabban okozza a beszennyeződött ingvászon, mint az amúgy tiszta fémpenge. A széltében-hosszában szóbeszéddé váló esemény mellesleg női segédek és orvos jelenlétében történt. Mindketten megsérültek, sikerült mégis győztest hirdetni. A társasági élet aztán ismét összehozta őket. Legalábbis így mondják. Ha egyáltalán igaz az egész…
– Mit gondol ?
– Miért ne! Vetélkedésben a nők nem maradnak el.
– Ön párbajozott?
– Csak lovagi tornákon. A harctér egészen más. De kevésbé felemelő és dicsőséges, mint ahogyan utóbb sokan elhitetni próbálják. Életre-halálra megy a „játék”. Azonkívül egy hadjáraton ott leselkedik mindenütt a bubópestis. És ne gondolja, hogy könnyű tűző napfényben hosszú úton végiglovagolni teljes páncélzatban, súlyos pajzsot és kardot is tartva. Minden magára adó lovag ezért alkalmaz fegyverhordozót. De ez költséges, nem mindenki engedheti meg.
– Akkor mégis miért?

Wolf elgondolkodott. – Talán a kaland – mondta végül. – A kaland szépsége, váratlansága.

– Kihívás?
– Igen. Erőpróba.

A grófnő elsétált az ablakig, mindig kedvelte a délután fényeit. A lovag nem mozdult.

– Szóval erőpróba?
– A közönyös élet nem nekem való: se dicséret, se gyalázat. Satnya lélekből hiányzik mind az erény, mind a vétek.
– És a nők?
– Édes vágy és kéjes mámor / a szerelem gyenge szívnek könnyű méreg.
– Egyedülállóval vagy férjezettel?
– Inkább az utóbbival. A férjek általában alkalmatlanok a szerelemre, számukra az felesleg, hiszen a nő a tulajdonuk. Az asszonyok viszont gyengédségre vágynak. Néha egy pár kedves szó elegendő.
– S ha a feleség mégis hosszasan akadékoskodik?
– Ott a bordély meg a fürdőház.

A grófnő ellépett az ablak mellől és megállt a lovag előtt. – Képes türelmes lenni?

– Most jut eszembe – tért ki a válasz elől Wolf vitéz –, hoztam önnek ajándékot. És elővett egy, a dobozkában is valótlan szépséggel csillogó, zöldeskék üveggolyót.
– Most menjen! – utasította határozottan a grófnő – már kezében tartva a tüneményes gömböt. – Akarja a fátylamat viselni?

Wolf bólintott.

– Holnap estefelé várom. Szürkület után. Használhatja a hátsó bejáratot, az inasom majd eligazítja. De kérem, erről ne szóljon a szerzetesnek!