Szilágyi Máté
Újjászületés

a krisztusi fecske hazatért – vérpöttyös vattákkal
kipárnázott otthonába.

megetetem: dagad, lüktet Mária-kék gyűjtőerem,
szorít ez a szent junkie kéz.

szúrnak hűvös, tűded ujjak – bőröm tövisfészek,
verejtékem sötétbarna.

szűk nekem ez az anyaméh, több teret akarok,
kidugom csecsemőfejem.

megjövendölt csoda: szűzfehér világban férfi-
ajándék, érzem a csókját –

anya ölel át, meleg méz csurog, fehér szegfű
ruhácskám piros lesz hamar.

megszűnik steril-fagy, bolygótűz, kerub üdvözöl.
megmutatja új világom,

feloszlik a tömjénfüst. minden új, minden pompás,
csillog margaréta-szemem.

égi madarak, mezei vadak bújnak hozzám,
oltja szomjamat négy folyó,

elringat krisztusakác-suttogás. minden kis nesz
áldás újszülött fülemnek.

mégis: ez a hosszú zsinór egy feszülethez húz,
szertefoszló boldogsághoz.

ó, apám, ereimben! önző módon feláldoz.
elvesz tőlem minden szépet,

a naptól kezdve, a hangokon át. mi marad hát nekem?
elfertőződő báránymarás.

és belőlem jajgató hang üvölt – ez is én lennék?
és fülkagylómból vér csorog,

mint a csermely. fojtogatnak borszagú férfiak:
apámé, ami kell neki.

nem akarok Golgota-hegyet, imádságokat,
kezébe ajánlom lelkemet:

teljesedjen be, csendesedjen el minden kis nesz,
átok újszülött fülemnek.

apám csorog ereimben: egyre csak feketébb lesz.
megrémít a vadsága és –

fogadjam el sorsom? a szűnő hangerőt? a tű
vénámban, csuklómban a szög,

szomjazom, dünnyögök: apám megkínzott, kigúnyolt.
hát hol vagy most, édesanyám?

nézd meg,
íme, a te fiad!