Szilágyi Máté
Áldozat

ijedtség, falakról.
egy darázspók fölöttem –
azt hazudják, anyám az.

felfelé nézek, fejjel lefelé lógó keresztre.
elásták előttem apámat, nem dühöngtem.
nagyanyám karomba fogódzkodva

hagyta el a temetőt.
megcsókolgatott azzal a szájjal,
amivel hullát csókolt az előbb.

libabőr, hidegrázás.
jól megnéztél, nagybátyám?
hasonlítok öcsédre?

tág pupillák, hajszálerek, izomgörcs?
időnként anya levágta hajamat és körmömet
és amikor apám nem figyelt

levágta péniszemet is.
megmutassam? –
így mentett meg engem.

beszennyezett Mórija-hegy.
hány fiút áldoztak már fel?
„gyilkos anya, gyilkos asszony”,

folyton üvöltik.
de én ismerem a titkokat,
gyermekeket fojtogató férfikart.

egyre többet hallgatózom,
minden este láthatom is,
kis fiókban, az embriókat.

tűz és kés
a hegygerincen.
a férfiak körben állnak.

verejték és
nyugtalanság.
a fiúkat megkötötték.

ó, gondviselő,
hegy tetején,
hallod hogy sírnak ezek anyjuk után?

vagy hangjukat elnyomja
ez a sok éhes oroszlán? –
morgás, vicsorgás.

néztem régen apám,
pont ilyen volt:
vicsorgó oroszlánszáj.

szégyenkezve, majdnem-
fiúgyermekkel,
száz évet is hiába várt.

meghalt és anyámat hibáztatták.
és kérdeztek:
„fiú vagy már?”

és most megpillantom anyát –
beakadt szarvát. ijedt kos
a máglya helyén.

sír és kiált,
család gyűlik köré:
„égetnivaló.”

a gyermekek megússzák,
jóllaknak az oroszlánok.
és én hanyatt fekszem:

ijedtség, falakról.
egy darázspók fölöttem –
azt hazudják, anyám az.