Szilágyi Máté
Piña Colada

édesanyámtól lopott ollóval
vágok kolibri-tollakat, a hajad közé
tűzöm mindet. ma alkonyatkor
sűrűbb vagy, forróbb és szőkébb
a megszokottnál is.
az arcodon az
égitestek színképvonalait látom, együtt szenvedünk
kékeltolódást –
te is érzed ezt a nyomást, ugye? ezt a nyomást rajtunk,
ahogy a kokibékák kuruttyolnak, a majomkenyérfák
a fejünk fölött sustorognak, hallgatjuk
a szél elégiáját és hallgatjuk,
ahogy az idő tördeli
ujjperceit.

ez itt
a mi helyünk, de benne a dzsungel
csakis a tiéd –
betolakodók dézsmálták meg féltve őrzött
szépségeid –
te a csigákra gyanakszol, olyan

édes hévvel, mint egy kisgyerek –
ha nem ismernélek jobban azt gondolnám, most nyíló
hibiszkusz vagy –
kipirultságod árulkodó, de rajtad
nem fogtak az évek, hiába telt el belőlük
tíz, mégis
ebben a méregzöld burokban mindig
először látlak. jaj,
kérlek, ne feledd
a rumot, az ananászt, a kókusztejet –
émelyít és elbódít –
lefekszem az orchideák közé, összegömbölyödök,
saját farkába harapó kígyó leszek, megállítom az
időt – ez lesz a kezdet
és ez lesz a vég.