Benes László: Faktum II/VII.
Az eltűnt személy

A SARS-CoV-2 okozta világjárvány ötszászharmincegyedik napján, reggel hat óra tájékán Vass Viktor, a budapesti ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem másodéves hallgatója combközépig gázolva a szülővárosa partjait mosó folyóba, és akár a templomban egyes áldozók teszik, két kifordított és összezárt tenyerét maga elé tartva paskolta áthevült testére a felkelő Nap sugaraitól átvilágított, milliónyi homokszemcsétől csillámló vizet. Nyáron, a nap ezen szakában, mindig ugyanazt a rítust végezte: egy szál gatyában végigfutott a rakodópart alatti aszfaltúton, az annak egyik végén álló panelépületektől – ahol egyébként lakott – egészen a másik végén magasodó hídig, majd ott átúszva a folyót, fordított sorrendben újból végigcsinálta az egészet. Majd – miután kellően lehűtötte magát – elrugaszkodva a homokos fenéktől, egy hosszút bukott az azon a helyen hirtelen mélyülő folyó ismeretlen sötétségébe, maga mögött hagyva a meredek partot mosó kanyarulat szegélyét, a homokkal feltöltött, egészen a híd alá is benyúló, félig már napsütésben úszó dombhátat.
Amikor újból a felszínre került, az első, amit megpillantott egy, a folyó közepén a vízből éppen felbukkanó tengeralattjáró volt. Az ezt követő másodpercekben a körülötte lévő világ gyökeresen megváltozott: a táj élénk, vibráló színekben kezdett el lángolni, az amúgy addig is halk zajok teljesen elnémultak, nesz sem szállt a lilásan izzó légben. Valamilyen, abban a percben működésbe lépő, fékezhetetlen, delejes erő legyőzve a zöldessárgában játszó víz közegellenállását – akár egy mágneshez – egyre inkább a tengeralattjáró felé vonzotta. Nemhogy úszott, szinte repült e különleges vonzerő középpontja felé, hogy odaérve, az acélszörny orrán hirtelen kitárulkozó nyíláson át, eltűnjön annak gyomrában.

***

A városban az élet az akkor már másfél éve tartó pandémia által kialakított mederben folyt, az idő tájt némi enyhülő tendenciát mutatva. Szinte már senki sem viselt maszkot, és kezdték elfelejteni a csupán néhány hónappal előbb otthonukba történt bezáratásuk traumáit. A beoltottak védettségi igazolás birtokában szabadon utazhattak. Így beindulhatott a turista- és koncertszezon.
Mivel a szabad hírmondó eszközök nagy részét addigra már ellehetetlenítették, a hatalomhoz hű sajtóorgánumok viszont hiányos és ellentmondásos tudósításokat közöltek, az objektív tájékoztatás hiánya miatt a polgárok kénytelenek voltak a közösségi oldalakról tájékozódni, ami persze kacifántosnál kacifántosabb álhírekkel és összeesküvés-elméletekkel szolgálhatott. Így csöbörből vödörbe estek. Természetesen akadtak olyan szkeptikusok is, akik egyáltalán nem hittek e famózus vírus létezésében, és a dolgok logikája szerint, oltásellenesek voltak. Őket antivakszereknek nevezték el. Habár az orvostársadalom váltig győzködte a lakosságot, miszerint szükséges a koronavírus elleni védőoltás, hiszen nélküle nem fog elmúlni a végzetes kór, sőt őszre, az alacsony átoltottság következményeként, egy újabb erős fertőzöttségi hullám eljövetelét jósolták, és a sajtó már arról kezdett cikkezni, miszerint a diákoknak fel kell készülniük az online oktatásra.
A gyáripari termelés, sőt még a helyközi tömegközlekedés is régen leállt a régióban. A fiatalok többsége munkalehetőség híján, családostul a jóléti társadalom országaiba távozott. Szétszéledtek a világban, mint ahogyan azt már az előttük járó nemzedékek sora tette, ám most sokkal erőteljesebb volt az elvándorlás. Az emberek hatalmas tömege áramlott szüntelenül a kontinens nyugati felének irányába. A Kelet-európai országok lakóin kívül az Ázsia és Afrika háború sújtotta övezeteiből – és nem csak az onnan – menekülők, az úgynevezett migránsok, állandóan úton voltak az Ígéret földje felé, ám e várost messze elkerülték, mivel igen távol esett Kánaántól.
Ilyenkor, kora délelőtt, az itthon maradottak: az idősek elektromos kerékpárral, rokkantkocsival berobogva a főtérre, elözönlötték a piac környékét. A világjárvány kezdeti és az ez után következő időszakához viszonyítva, amikor teljesen kihaltak az utcák, most valósággal nyüzsgött a város, akár egy hangyaboly. Az aggastyánok járműveiket egy pillanatra lefékezték az elhunytakat hirdető tábla előtt, átböngészték az egymás hegyére-hátára kiaggatott, néhol már a tábla lapjáról is lelógó gyászjelentéseket, majd már a következő pillanatban, tökéletesen elfeledve, kinek a halálhírén álmélkodtak az imént, siettek is tovább, bevásárolni. Szinte kizárólag minőségtelen élelmiszert és olcsó toalettpapírt vettek töméntelen mennyiségben. Majd indultak fürödni a folyóhoz. Legtöbben éppen arra a nemrégiben a hídnál kialakított strandra, ahol csupán néhány órával előbb polgártársukat: Vass Viktort elnyelte a föld; illetve a tengeralattjáró gyomra.
Különben az, hogy a fiatalembernek nyoma veszett, senkinek sem tűnt fel a városban.

Következik: Való világ >