Benes László: Faktum V/VII.
Eladósodva

Zárkájában Viktornak volt ideje sorra végiggondolni mindazt, amit fogva tartói igen szűkszavú kinyilatkozásaikban elárultak magukról. Tőle, aki a hozzá hasonló fiatal egyetemisták már-már sablonszerűnek mondható életét élte: kemény tanulás, idegpróbáló vizsgák sora, bulizás, testedzés, csajozás, igen távol állt a politikai, vagy akár szakmai törtetés, a pénzügyi manipuláció tanulmányozása. Az azonban így is hallott volna olyan szerencsétlenekről, akik mindhiába törlesztették rendszeresen havi részletüket a bank irányába, a magas kamatok, a nemzeti valuta devizától való függése miatt soha a büdös életben nem tudták rendezni adósságukat. Ehhez még hozzájárult a vitatható, sőt szemmel láthatóan törvénytelen adóssági végzések alapján történő behajtás. A bankok által igen rafinált módon kiagyalt csapdába csalásnak legjellemzőbb példáját budapesti – Viktor apjának ott is volt egy kis lakása, amelyet tulajdonképpen fia használt egyetemi évei alatt – szomszédasszonya szolgáltatta. Habár az idős hölgy, férjével egyetemben, kisnyugdíjas volt, mégis bankkölcsönhöz folyamodott, mivel úgy vélte, hogy a törlesztésnek nincs semmi akadálya, hiszen nem sokkal a kölcsönfelvétel előtt egy csinos kis villát örökölt Zuglóban, amit jó pénzért hamarjában ki is adott egy látszólag jól szituált házaspárnak. A banktól felvett összeget pedig vidéken élő fiának szánta, hogy azzal segítse.
Kis idő elmúltával azonban sorra érték a sorscsapások: férje váratlanul elhunyt, utána pedig fia lett a koronavírus áldozata. Így az idős asszony ettől fogva csupán egy nyugdíjra szorult, menye pedig ott maradt egyedül a két serdülőkorban lévő gyermekével. Ám a baj nem jár egyedül! Az albérlők, egy fillérnyi lakbér kifizetése nélkül, a házat teljesen kifosztva – még a vízvezetékcsöveket is kiszedve a falból – tűntek el nyomtalanul. A végrehajtó nem tudott mit kezdeni az idős hölggyel, akit végül a bíróság börtönbüntetésre ítélt. Éppen akkor töltötte be a hetvenedik életévét. Amikor Viktor gondolatmenetének ehhez a pontjához ért, támadt egy mentőötlete:
„Lehet némi igazság abban, amit ezek az elmebeteg zsarnokok állítanak magukról… Csakis úgy szabadulhatok ki innen, ha elfogadom az ajánlatukat: vérebbé képeztetem ki magam! Látszatra mindenben engedelmeskedni fogok nekik, csakhogy végre valahára visszakerülhessek az emberek közé!”
Elhatározását rögtön tett is követte.
„Megvilágosodottak! Elfogadlak benneteket uraimnak!” – kiáltotta határozott, ám egyben áhítatos hangon, tekintetét a magasba emelve, mintha fogva tartói valóban valahol ott fenn trónolnának. – „Feltétel nélkül engedelmeskedni fogok parancsaitoknak! A Vérebetek leszek!”
„Nem eszik olyan forrón a kását, kedves barátom!” – válaszolta rögtön a Hang, ismét áttérve a tegezésre és szinte gunyoros hangnemben, már amennyire egy műhang egyáltalán gunyoros képes lenni. – „Itt mi szabjuk meg az események menetét! Mi határozunk mindenről és döntjük el, hogy mikor mi legyen! Annyit azonban elárulhatok, hogy egyelőre még a valóságshow-ban fogsz szerepelni. Vérebbé való kiképzésedre majd később kerítünk sort. Ám arra ne számíts, hogy visszatérvén a világotokba át tudsz verni minket! Hathatós eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy megakadályozzunk ebben. Ha nem teljesíted a parancsainkat, teszünk róla, hogy megvonják az ösztöndíjad, viszont ha netalán magánúton folytatnád tanulmányaidat, akkor bizony étteremtulajdonos apád nem fog tudni tovább pénzelni, hiszen egy pillanat alatt csődbe juttatjuk a vállalkozását. Arra is tudunk hatni, hogy sehol se kapj munkát. Nagyanyád lakását – ahol jelenleg laktál – könnyűszerrel elkobozhatjuk etc., etc. Gondold meg hát jól, hogy a felsoroltak hallatán ujjat mersz-e velünk húzni?! Ezenkívül némi betekintésed van már arra nézve, miszerint az elmondottakon kívül vannak még sokkal kegyetlenebb eszközeink is a megzabolázásodra!”
Viktort a tehetetlenség érzésétől olyan düh fogta el, hogy képes lett volna puszta kézzel szétverni a celláját, majd bosszúvágytól sarkalva nekirontani gyűlölt őreinek, és sorra letaglózni mindet! Ám e mérhetetlen bosszúvágyát nem mutathatta ki, hiszen akár egyetlen arcizmának összerándulására is azonnal felfigyeltek volna. Vagy egy órán át összeszorított fogakkal, kiszáradt torokkal, kiguvadt szemekkel meredt maga elé, mire mérge kezdett elillanni…
„Úgy tűnik, hogy ebből a csapdából nincs menekvés! De hogyan nyugodhatok bele a sorsomba, ha állandó feszültségben, félelemben kell élnem!? Végül lelkileg és testileg is össze fogok omolni. Hogyan lehet ezt elviselni!?” – egyre csak ilyen borúlátó gondolatok cikáztak agyában, mire végül a fáradtság jótékony angyalának lágy simogatása lenyugtatta felajzott idegeit.
„Egyedül anyámat és nagyanyámat nem említette a hang, de hát ők bizonyára lényegtelenek számukra, hiszen anyám már kiskoromban elhagyott, nagyanyám pedig idősek otthonában van” – fejezte be eszmefuttatását Viktor.

Következik: Végső megmérettetés >