Jódal Kálmán
Diverzánsok

Hárman vagyunk. Nem, négyen. Egymás után lépkedve a tésztaszerűen nyúló alkonyban. Lépegetve a porban, a sárban, a nátrium-peroxid pocsolyákban, a friss, még félfolyékony betonban. Gregor hirtelen megállít bennünket. Azt mondja, mossuk meg az arcunkat az alkonyban, ebben a homályzónában. Kitárt karokkal, extatikusan bámuljuk a napszálltát a lakótömbök és az építkezések közt. Gregor zsilettpengét vesz elő, felvágja az alkarját, és a csöpögő vérét egy kőkehelybe csorgatja. Mindannyian úgy teszünk. Aztán mindannyian kortyolunk belőle. Fölnézünk a pirosasszürke, gomolygó égre, és tudjuk, hogy valaminek vége szakadt. Felnőttünk. Mi, a diverzáns, ipari partizánok. Aztán lassan vetkőzni kezdünk. A holdfénybe áttranszponálódó alkony jótékony ködaurával von be bennünket. Kedvem támad valamit hangosan szólni, megtörni a csöndet, de csak szuszogás, hörgés, zihálás jön ki a torkomon.