Zoran Penevski: Sára és az elfelejtett tér. Ötödik történet
Sára és az írógépek múzeuma

– Gyerünk, Berti! Hát nem tudod kitárni a szárnyaidat?

– Hogy tárjam ki a szárnyaimat?! Az istenért, te lány, hol láttál olyat, hogy a macskák repülnek?

– Berti, nekem már nem nevetséges, hogy macskát játszol!

– Sajnálom, hogy nem veszel engem komolyan, Sára. De a természet az természet! Nem változtathatod meg a saját kedved szerint.

Megálltak egy repedezett, sötétsárga ajtó előtt.

Sára már megijedt, hogy hiába fogja körbejárni az egész teret. És hogy megint arra a helyre fog visszaérni, ahonnét elindultak. A nagyi szeretett neki találós kérdéseket feltenni, de ez valami más volt. Egy találós kérdésnél valamivel mégis nehezebb.

Előttük egy rozsdás szélű tábla állt, melyen azt írta: Az Írógépek Múzeuma. Az alatta levő megsárgult papír olyan volt, akár egy darab akvarell papír, amin egy csésze kávé ömlött szét – erre ez volt rágépelve: Munkaidő, mindennap 12.00-től 12.30 óráig.

Sára a nagy óra felé fordult, amely a két torony között állt, a teret bekerítő háromemeletes épületek jobb oldalán. A fehér mutatók a fekete körlapon negyed egyet mutattak.

A kislány az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. Az ajtó nehezen nyílt, le is szakadt a malter egy része, amely az ajtófélfa és a keret közé szorult. Mintha itt évek óta nem ment volna be senki.

Sárát és Bertit hirtelen megcsapta a fülledt levegő, a penész és a gépolaj szaga. Egy másik, nagyobb helyiségbe való bejárat előtt tolóablaknak átalakított telefonfülke állt. A félkör alakú üvegezett nyílás fölé egy száraz fű színű papír volt erősítve, melyen azt írta: Jegyeladás. A kabinban nem volt senki. Berti ráugrott a pultra és átsétált az üveg kivágásán.

– Az én előző három életem óta itt nem járt senki – mondta és lábacskáival a felbontatlan belépőjegyek kötegeit kezdte felforgatni.

Sára zavartan és szemrehányóan nézett rá.

– Nekünk, macskáknak, kilenc életünk van. Nem tudtad?

Sára a kirakati rész felé fordult, és egy tweed öltönyös idősebb urat vett észre, aki a padsorok előtt haladt el éppen.

– Jó napot. Nyitva van a múzeum? – kérdezte a kislány.

Az ember megállt, mintha a megkésett gondolatra várna, majd lassan a látogatók felé fordult.

– Igen, jöjjenek be – mondta és megvárta, hogy a kislány közelebb érjen hozzá. – Bár az állatokat nem szeretem túlságosan – tette hozzá, Bertoldra nézve. – Különösen a macskákat nem.

Sára zavartan pillantott Bertire, aki ujjongott.

A hatalmas helyiségben tíz sor régi fapad állt, rajtuk írógépek sorakoztak. Valami elfelejtett tanteremhez hasonlított az egész, benne a szenilis professzorral és vagy száz mozdulatlan diákkal.

A fehérre meszelt falak mintha maltert vagy ügyetlenül feldobált sár- és fűkeveréket rejtettek volna, melyen krétaszerű rétegek voltak.

– Ön..., ön gyűjtötte össze ezeket a gépeket?

– Természetesen. Az összes írógép fajta itt van, amit csak az emberi agy kitalált és megteremtett. És még néhány, melyeket én készítettem. Nézzék meg nyugodtan.

Sára érdeklődéssel kezdte nézegetni a vasbokrokat, melyeknek betűkből voltak a leveleik.

Egyesek kivájt fekete dobozokra hasonlítottak, mások olyan szélesek és nehezek voltak, hogy Sára meg sem tudta volna mozdítani a hengerüket, de akadtak olyan kicsik is, hogy belefértek volna abba a dobozba, amibe anyja szokta a felvágottat tenni, mielőtt bedugta a hűtőszekrénybe. Azokon a gépeken csodálkozott a legjobban, amelyeknek lábuk és szárnyuk volt, vagy amelyek írógép angyalokra hasonlítottak, vagy billentyűs éjjeli állatokra.

– És honnan támadt ez az ötlete?

– Hogy írógépeket gyűjtsek?

– Igen, hisz manapság már senki sem használja őket...

– Tudja, semmit sem állíthatok biztosan. Kiderült, hogy nem volt választásom – mint ahogy más dolgokkal kapcsolatban sem az életben. Amikor gyerek voltam, az apám könyveket vásárolt nekem, így szerettem meg az olvasást. Tudja, imádtam a kalandokat. Tengerész akartam lenni, fehér bálnákra vadászni, tudós akartam lenni, aki majd feltalál valami nagyon fontosat, és elsőnek fog leszállni egy lakatlan bolygóra, remete akartam lenni, hogy jártas legyek a saját testem térben való átszállításában – mesélte az ember, lassan sétálgatva a padok között. – És akkor minden megváltozott. Egyszer az apám hozott nekem egy régi írógépet, melyet már ki akartak dobni a bankból, ahol dolgozott, én meg magamon kívül voltam az örömtől, amikor megláttam. Először lett egy gép csak az enyém. És nem akármilyen gép! Hanem egy olyan, amelyik horgolni tudja a szavakat. Igazi csoda volt, ahogy a papíron megjelentek a betűk és a mondatok. Egy ütés - tup! – és indulhatott a kaland. A mesék ezután olyanok voltak nekem, akár a betűk szemerkélése, mint amikor hullani kezd az eső a bádogtetőre, akár egy kisebbfajta vihar, amely egy új, ismeretlen világot hagy maga után, ha megszűnik. Akár a dobos, aki fontos híreket közöl! Elég, ha egy kicsit elcsöndesedsz, türelmesen vársz, és itt van: a gyönyörű mese, amely kézen fog, és szépségének tiszta patakjaival megmosdat.

Sára elbűvölten hallgatta ezt a leírást. „Akár a fémeső“, gondolta.

– Egyedül csak akkor éreztem magam csalódottnak, amikor megértettem, hogy valójában olyan gép nem is létezik, amelyik írni tudna. Amikor először hallottam az elnevezést, azt gondoltam, ez olyan szerkentyű lehet, amelyik egyedül találja ki a meséket, csak neked. Kézbe veszed, megnyomsz valami gombot, vagy bedobsz valami jelszót, titokzatos szavakat és ő magától kidobja a kéziratot, melyben egy gyönyörű, varázslatos történet rejtőzik.

Az úr a messzeségbe nézett.

Sára azonban még jobban örült.

– De tudja, nem így van – folytatta a tweed öltönyös ember. – Sajnos, az emberek azok, akik a meséket kitalálják. Egy egész élet kell ahhoz, hogy néhány száz oldal megteljen. A sors csak néhány napra tesz bennünket boldoggá. Ne értsenek félre, nem panaszkodom. Az is szép, hogy itt mindegyik gépnek megvan a maga története. Nézzék csak például ezt a szépséget. Ezen gépelték be Kafka kéziratainak zömét. Csodálatos, nem?

Sára a fekete masinát nézte, amelyben a félkörben ívelő, kétbetűs betűkarok sora egy kis amfiteátrumra emlékeztetett.

– Ennek itt... más sorrendben állnak a betűi, ugye?

Az ember egy kisebb, sötétzöld írógéphez lépett.

– Igen, igen, ez a cincogó-irkáló.

– Hogyan? – kérdezte Berti és megpróbálta megnyalni a szája szélét, de a csőre megakadályozta ebben.

– Cincogó-irkáló. Ezt külön az egerek számára terveztem és készítettem el. A négylábú rágcsálók mozdulatainak többéves tanulmányozása után rájöttem, hogy ez számukra a legjobb betűsorrend. Ha az egér le szeretné írni a saját meséjét – a tweedbe öltözött úr itt megállt. – Vagy a patkány – tette hozzá.

Sára továbblépett.

– Ez pedig a foghíjas írógép.

– Igen, tényleg – mosolyodott el Sára – néhány billentyűje hiányzik, hát úgy néz ki, mintha foghíjas lenne.

– Nem, nem, valóban ilyen. Hiányzik belőle a F, O, G, H, Í, J, A és az S betű. De én szeretem. Nagyon kedves a számomra. Valahogy olyan... törékeny, gyöngécske, akár a kismadár, amelyik kiesett a fészekből.

– De miért...? És hogy lehet az, hogy csak fél órát dolgozik naponta?

– Hm, ez jó kérdés, de a válaszom zavarba fog hozni.

– Azt hiszem, engem már kevés dolog tudna zavarba hozni.

– Hát nézd... A múzeum valamikor teljes munkaidővel dolgozott, 12-től 14 óráig (Sára már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de jobbnak látta, ha végighallgatja az úriembert), de az utóbbi tíz napban valami nagyon furcsa dolog történik itt. Minden reggel találok egy rövidke mesét valamelyik írógépben. Mintha valaki éjjel belegépelte volna. Már többször fent maradtam éjjel, de nem sikerült felfedeznem, ki volt az, meg azt sem, hogyan csinálta. Két éjjel itt éjszakáztam, de amint elalszom – á, csak néhány percre lehunyom fáradt szemeimet – jön valaki és nesztelenül begépeli a szöveget, tudja. És a szövegek még kapcsolódnak is egymáshoz, ami még furcsább!

– Igen, igen, ez valóban furcsa.

Sára közelebb lépett az egyik géphez.

– Megnézhetem ezt a mesét?

– Nyugodtan, ezek úgyis csak bemocskolják a gépecskéimet.

(Kovács Jolánka fordítása)