Szemerédi Fanny
Önkéntelen közöny

De hisz mondtuk neki százszor, hogy nem lehet így. Hogy így egyszer otthagyja a fogát. Még Levente is mondta, az a hülye, aki semmit sem konyít a lélek dolgaihoz: „Marci, ne okoskodj annyit, mert nem éled túl.”
Nem is értettük ezt a végtelen keserűséget, hogy mikor jött, honnan jött. Egyszerűen jelen volt, akárhogy igyekeztünk, nem tudtuk levakarni Marciról, pedig nagyon lehangolt minket. A végén már minden beszélgetés rosszízűen végződött, napokig nem tudtam szabadulni a belső görcstől, amit a meglátásaival okozott.
Mindjárt elmagyarázom az elejétől.

Adél szerint akkor kezdődött ez az egész, amikor Marci húgát bántani akarta egy részeges vénember az utcán. Az öreg szidta Marci húgát, ocsmányságokat mondott rá, és megindult a lány felé, elkapni viszont nem tudta, mert túl részeg volt. Marci húga nagyon megijedt, azelőtt sosem érezte azt, hogy nincs biztonságban ebben a kicsi faluban, ahol őt mindenki ismeri, ahol az egész családja lakik. Marci mesélte nekünk, hogy hetekkel később a húga egy este menni készült valahova, de aztán visszafordult, és megkérte, hogy kísérje el, mert nem mer már egyedül menni a sötétben sehova sem. Marci kiröhögte, hogy valakit még ennyi idősen is kísérgetni kell. Csak akkor mesélte el neki a testvére a részeg öreget, és Marci nagyon rosszul érezte magát. Akkor este mi is találkoztunk, Marci késett a kísérgetés miatt, és egész este szórakozott volt, bámulta a poharát, keveset beszélt.

– Azért ezt mégsem lehet – mondta nekünk, miután elmesélte –, ezt mégsem lehet, hogy egy lánynak még egy ilyen kis településen is félnie kelljen.

És hogy nem lehet, hogy a falu vén kujonjai fiatal lányokat szidjanak az utcán. Ez az alpáriság egyszerűen elfogadhatatlan, nem lehet elmenni mellette.

Szóval Adél szerint ezzel kezdődött. Adélt nem izgatta nagyon Marci lelkiállapota, csak felületesen foglalkoztatta az ügy, neki nem volt a barátja. Meg is lepődtünk, hogy ilyen jó ötlete volt, ennyire beletalált. Levente zagyvaságot mondott. Szerinte azóta van megkeseredve Marci, mióta leordította a tornatanár, hogy ne lyukassza át a plafont a büdös focilabdával. Kiröhögtük Leventét, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan, mire magyarázni kezdte, hogy Marci érzékeny, a légytől is megijed, hát még ha lekiabálják.

Az én véleményem az volt, hogy talán a lányokkal lehetett baja. Adél megint röhögött, a fejét fogta, de mondtam, hogy csak várja ki, nem beszélek én hülyeséget. Kérdeztem őket, hogy emlékeznek-e Julira, arra a magas lányra, akibe Marci olyan nagyon szerelmes volt? Hogy Marci hetekig koslatott Julcsi után, pedig nyilvánvaló volt, hogy a lány nem szereti. Eltűrte egy ideig, hogy udvarolnak neki, szerette a szép virágokat, amiket Marci néha hozott neki, de aztán megelégelte, és kidobta.

– És Marci mennyire el volt keseredve utána, emlékszetek? – kérdeztem. Hogy tudják-e, még sírt is egyszer, valamelyik estén, mikor náluk voltunk…

– Nem csak akkor! – szólt közbe Levente. Ő emlékszik, valami házibuli volt, Adél is velünk jött, és egymásba voltunk karolkozva, én meg Adél, egész este olyan bizalommal mozogtunk egymás mellett, mint akik a végtelenségig összetartoznak. „Akkor még érdekesebbek voltatok egymásnak”, mondta. Marci meg nagyon sokáig sírt, nem lehetett tudni, hogy miért. – De hát akkor ezért.

És ezen nincs is mit magyarázni.

Marci akkor még más volt, mint most. Akkor még a szomorúság látszott rajta, vagy hogy csalódott valamiben, most viszont jóvátehetetlenül komoly. Az arca mindig csak akkor volt igazán a sajátja, ha nevetett azzal a széles vigyorával, és a szeme összeszűkült, a szája körül meg mindenféle jellegzetes barázdák jelentek meg. Ez a vigyor nélkül Marci vigasztalhatatlanabb volt az árva gyereknél, akitől elvették az egyetlen játékát.

Talán három napja volt, hogy utoljára találkoztunk Marcival.

Szóba került az iskola, ez a furcsa helyzet, amiben pár éve vagyunk, és amit már kezdünk megszokni. Mi a nem normálist is tudjuk normálisként kezelni, ha rákényszerülünk. Marci nem így van ezzel. Neki minden nap ugyanolyan kín, mint a legelső. Ki lehet így bírni az életet, hogy az örökké ismétlődő ártalmakat mindig az elsőként éljük meg? Hogy mindent ilyen mélyen érzünk? Láttam Marcin, hogy nem. Láttam a szemén, hogy nem bírja ki.

– Legalább nem kell annyit tanulni – mondta Levente.

– Hülye akarsz maradni? – kérdezte Marci, és szelíden mosolygott. Röhögtünk, pedig éreztük, hogy ez most nem vicces, és mégis, máskor az lett volna. Máskor, normális körülmények között ez csak egy vicc lett volna, ártalmatlanság. – Én érzem, hogy az maradtam – dőlt hátra a székén. – Üres a fejem, mint a teknő. Nem tudok már magamtól semmit.

Kicsit gondolkodott, aztán mondta, hogy mégis jobb így, hogy nem kell sokszor iskolába menni, mert őt ott senki sem szereti. Elcsodálkoztunk: hogyhogy? Ki az, aki Marcit nem kedveli, mikor már a megjelenése is olyan, hogy az emberek ösztönösen szeretik?

– Ez biztos nem így van – mondtam.

Rám bámult.

– Hányszor voltál a héten iskolában?

„Kétszer”, mondtam, és röhögött – nahát, egy pillanatra mégis megjelent az a kedves vigyor, de nem volt már a régi, veszített a fényéből.

Különben neki mindegy, ki kell várni a végét, aztán lelép, de úgy, hogy vissza se néz többé. Itthagyja ezt a retek falut, itthagyja a mulyaságot, menekül, amíg képes, mert már így is beszennyezte a világvégi letargia. Nehéz szakma a boldogság, sokaknak beletörik a foguk. De ad magának még egy esélyt, megnézi, fel tudja-e magát találni egyáltalán bárhol is.

Hallgattunk. És ez a legnagyobb baj a világon, ez a hallgatás. Ha nem ismert volna minket, azt hihette volna, közöny, pedig valójában zárkózottság, meg valami értelmetlen frusztráltság. Hogy miért kell azzal törődni, amiről kellemetlen beszélni. Nagy szerencsénk, hogy tudta, csak butaságból hagyjuk lógni a sínylődésben.

– De hát elmagyarázták már nekem, mi az én bajom – mondta Marci, és nem nézett fel. Hogy ilyen természettel nem fog tudni élni soha sehogyan. Nagy baj, ha valakiben ilyen apadhatatlan az elégedetlenség. Nem lehet hibáztatni Julit sem, sőt, valójában szóba se lehet hozni, csak négy hét volt, annyi sem, nem is jártak, és mégis, majdnem megjavult valami, ami régen romlásnak indult. Juli tudta előre, hogy Marcival nem érdemes. Aki így billeg a bukás küszöbén, arra nagyon vigyázni kell, és akkor megkötheted magad, mert különben hibás leszel. És Marci ránk se haragszik, mert nem vagyunk mi rosszak, csak nem tudjuk, hogyan kell valakit megmenteni. „Szerencse, hogy engem nem kell, mert ha rátok bíznám magam…” – és az újfajta, fakó vigyorral nevetgélt. Nem tudunk mi vigyázni egymásra.

Nem néztem fel, az abroszt piszkáltam, nehéz ilyenkor.

Igaz, még lehet jobb, de Marci most nem lát megoldást.

– Ezért is igaz – mondta. – Ezért ilyen igaz, hogy nem fogok tudni élni soha sehogyan.

Nem néztem fel, de tudtam, hogy nekem beszél.

Tudtam, mert ezt én mondtam neki.