Vasagyi Mária
Párpercesek

Zombor, 1947. Esik a hó! Esik a hó! Hol vagytok?, kiáltozta három álló napig. Be ne menj hozzá!, parancsolták, és az ajtó elé álltak. Negyedik nap: csönd. Benyitottam. A plafont nézte. Mamó, nagymamó! Keze még meleg volt. Mamó, ébredj!, ráztam meg csupasz vállát. Semmi. Virágzó jázminbokrok vettek körül az udvaron, pedig augusztus vége volt. Kijött a halottmosó asszony, megsimogatta a fejem búbját. Még nedves volt a keze.

*

Topolya, 1953. Tedd föl a Herkuleszt, Rezső, kérte a társaság, amikor már forgott a szoba a sárkányos szőnyeg csücskének barna pontja körül, amit oly hosszan bámultam, hogy hánynom kellett, mire a nagybátyám, akit ahogyan mifelénk szokás, batyának szólítottam, a csokornyakkendős Rezső batyám lassan, prédáját leső gyík lépéseivel a gramofon felé közelített, nyakunkon a hajnal és még ki se táncoltuk magunkat, nevetett szokatlanul hangosan Auguszta, akit nenának neveztem úgyszintén a régi szokás szerint, és a bolondos batyám körülgályázta a gramofonos asztalt, s karjaival kaszáló mozdulatokat tett, jól állt neki, pedig utálta a földmunkát, tetszett, hogy egyszercsak megállt a levegőben a keze, s az ujjai forogtak, tekeregtek külön-külön, most el ne röhögd magad, sziszegte Dede, és akkor sercegés, nyiszorgás hallatszott, már megint megakadt ez az átkozott tű, kapta le a batyám a lemezről a gramofon karját, a ronda állatfejet, még szeme is volt, ahol óvatosan fogták, amikor egyetlen fogát a kopott bakelitkörökre helyezték, na ez már tropa, állapította meg a batyám és a társaságra kancsalított. Ez volt a csúcs! Kitört belőlem a nevetés, mindjárt fölkenlek a falra, pisszegett Dede, jaj neked, ha kiröpítenek, de nem, pedig alig egy méterre tőlük a dívány alatt hasaltunk még ebéd óta, hogy mindent lássunk, ám voltaképpen nem volt sok látnivaló, jövés-menés, cipő, nadrágszár, szoknya, már-már untuk, pedig a szaguk egészen másmilyen, mint a gyerekeké, a régi és az új cipők bőr- és suviksz-szaga itt most idegen volt, akárcsak az arcokról leizzadó púder illata, hát még a szoknyáké!, pokoseno széno, állapította meg Dede az ódorról, az, bólintottam, pokoseno széno a zöld üvegből. Tüdőre szívtuk a töményszesz és a merlot gőzét és a dohányfüstöt, ismét forgott a szoba, pedig tekintetem kerülte a sárkányos szőnyeg kék levelének csücskét, miközben a társaság túl sokat beszélt, igaz, halkan, de az ilyféle zajtól lezuhan a szemhéj, mint kirakaton a vasredőny. Ébresztő, sziszegte Dede, mindjárt itt a Herkulesz, és valóban: nézz a szemembe, mondd meg, hogy szeretsz-e…, csorgott a hegedűszó mindenfelől, és ők fölénekeltek, és máris forogtak a szőnyegen, a talpak egészen megbolondították a folyondárok közt bujkáló sárkányt, mind a hét szájából fújta a port, Dede fölköhögött, te megzakkantál, löktem meg, csillapodj, most a legérdekesebb, és figyeltük, ahogy a lábak egymás körül tüsténkedtek, mindahány eleven inda, de az arcokat nem láthattuk, csak a karokat, ahogy a táncos a párját átölelte, tá-tí-ti tá-táá, és most már mindannyian csöndben voltak, mi ütött az előbb a lemezbe, pedig jól ráhelyeztem, súgta a batyám a nenámnak éppen előttünk alig hallhatóan, és a nenámat magához vonta, kisvártatva a többiek is magukhoz szorították a nőket, s ezek vonakodás nélkül a vállukra hajtották fejüket, és a táncosok mozdulatai lassultak, lassultak, a talpak éppen hogy mozogtak, a lábak egybefonódtak, és az indák között végre kinyújtózkodhatott a sárkány, szemei szikráztak, fogai mind a hét szájában almát rágtak. Csak anyám ült az asztalnál, egyedül. A távolba nézett, falon, udvaron, városon túl keresett valamit a szeme, s mert nem találta, lehajtotta fejét, és most még csak nem is énekelt, mint valahányszor, ha a gangon ült egymagában.

*

Zombor, 1973. Mikor szöktek át a rokonok? Csönd. Drugarica, hazafias kötelessége mindenről, minden egyes szóról beszámolni! Tehát miről beszélgetett a tanáraival? Csönd. A pártkongresszusról és a leváltásokról? Csönd. Figyelmeztetlek elvtársnő: köteles vagy válaszolni, különben kénytelenek leszünk… Arany János? Az meg ki? Tanárod? Rokonod? Miféle költő? Idevalósi? Mióta ismered? Pillanatnyi csönd. De hát ő… Mit de hát, ki vele, mikor és miért szökött át? Pillanatnyi csönd. Nem szökött át…Mi az hogy nem? Idefigyelj, drugarica, más módon is beszélgethetünk. Mítyó, ide a lámpát! A pupillámon át agyamba hatolt az izzó lámpafény. Csönd. De attól kezdve hiába vártál rám a Rózsadombnál, Hamesz, a pesti Duna-part lépcsőin is hiába kerestél. Lábam a Nagy Bölcsességeket Oktató Oskola küszöbét többé át nem lépte. A könyveket a szép magyar irodalomról egy délbácskai alsós diáknak ajándékoztam.

*

Apatin, 1984. Talán mégse kéne sósavval síkáltatni, merészeltem lebeszélni Rózsi nagymamát a hidrogén-kloridos üveg fölbontásáról, hagyd rá, ő ajánlotta, volt a válasz. A cigányasszony térdig föltűrt szoknyával mezítláb állt a kádban, és egyenletes mozdulatokkal végezte munkáját. Sziszegett a kefe, úgy tűnt, a világ végezetéig sistereg a sav, mígnem a cigányasszony kiszólt, jöjjenek megnézni, de mi tovább ültünk az ebédlő délutáni hűvösében, s ő fölegyenesedett, és talpaival a kefét a kád aljához szorította és hol az egyikkel, hol a másikkal súrolta, hajneniri-rallalla, rilli-rilli-rilli-lalla, énekelt és kezét magasra emelve táncolt, tajladiri-rallalla,rallalla, és a sűrű méregködben megszépült a ragyás arc, és a test ingott-ringott, és egyszercsak elnémult a savködben fuldokló, és teltek-múltak az órák, és mi oda se néztünk, véres lábát csak sötétedéskor vettük észre, ahogy a küszöbön állt, ha nem esne nehezükre egy kis pálinkát…, majd a menyem, mondta Rózsi nagymama, odaadtam az üveget, a csak az övét, a Mári szeszesüvegét, a lőrével föleresztett maradék italok vegyülékét, mélyeket kortyolt belőle, ezer örvény villant az üvegben s futott le mohó torkán, juj, csukja be az ajtót, kiáltotta Rózsi nagymama, de a cigányasszony nem hallotta, csak kortyolt dagadó nyakkal, s közben a papucsát kereste, és kortyolt a lépcsőn lefelé és a kapun kívül a széles utcán és énekelt és énekelt, zidan penge kangeljofi, zidan pengeee... Este lett, mire Rózsi nagymama ismét megszólalt, jó napunk volt, ez is kész, és villanyt gyújtott. Megmozdult az ajtón a súlyos kelém, virágai megannyi barna és rőt és bordó arc, maladile duj pralore, zidan penge kangeljofi, hol van Mári, hol van Mári. Csak a huzat, mondta Rózsi nagymama. Gyomortáji szúrás, félelem, vagy ki tudja, tán az eljövendő rossz sejtése volt az, ami a nap hátralévő szakaszát megpecsételte, csak az lehetett, semmi más.

*

Zombor, 1999. Nyitva a kalitka. Röpülj ki! Én maradok. Mindkét szárnyam béna. Szárnyalj helyettem is! – Csukva a kalitka. Most mért bántasz? Nem látod, hogy tönkreversz? Hogy fejem, lábam csupa vér? Még hogy mért bántalak? Mert visszaröpültél!

*

Zombor, 2021. Tetszettek az ormok, a hegyháton már egyedül sétáltam. Hazára találtam volna, én hazátlan? Meghalok, ha elhagysz, mondta, tetszett a hangja, és minden tetszett rajta. Tetszett az ének, ízlett az ürücomb, jó volt a tánc, magam is beálltam a körbe. Akkor kihozták a kiskutyát, még szopott éppen, az istállóban nyüszített utána az anyja. A gyermecskének odaadták az ostort. Üsd! Mert harap! És a gyerek üt. A kiskutya zavartan néz rá. Aztán vér és visítás. Vér, vér, sikítás. Jaj ne, futok oda, arcomon ostorcsapás, lefognak. Hát nem érted? Így lesz bátor és kíméletlen! Arra tanítjuk, hogy… És üti a csonkot az eltorult arc, na ti, na ti, és veri, és veri, és veri ájulásig.

Könnyű volt átúszni a folyót, magától húzott vissza a víz a túlpartra. Azóta ismét a régi tájat járja zsibbadt lábam, vadalmafák fanyarédes gyümölcse az egyedüli étkem, mint biztonságosnak tűnő földön a hazátlanoknak általában. Békeidő? Antebellum. Halljátok? Sikít a szélcsönd. Valahol készenlétben a hernyótalpak. Reszket a föld.