Mintha a fodrásznál ültem volna,
Letakartak egy piros zászlóval,
Tükör nézett szembe
A nekem tulajdonított arccal.
Majd a borbély (vagy szobrász)
Egy vésővel kezdte a fülem mögött
Nyesni a fölösleges érzések hópelyhes
Csillagocskáit. A fülem mögött volt az égbolt.
Nem fájt a vésés. Felfogtam, hogy kő vagyok.
Éreztem a bordáim mögött a kőszívet.
S azt is, hogy a fejem kifaragása,
Megmunkálása együtt jár(t) egyfajta
Felszabadulással. Nem nekem kell.
S kezdett lepattogni a szívemről
A fogvatartó rettegés-zománc.
Mire az orromat, ajkaimat kivéste,
A lelkem is visszaköltözött a bensőmbe.
Egy másik ember állt volna épp fel
A forgószékből. De ott termett a pult előtt
Egy zongora. Ha már ott voltam, eljátszottam
Egy Haydn etűdöt.
A hajamat le se vágta, mondtam.
Az magától összemegy és fazont vesz fel.
Mondta Despotov, és nem fogadott el borravalót.
Egyébként miközben „megnyírt”,
Végig a vasútállomáson állt,
És várta a Belgrád-Budapest expresszt.