Sinkovits Péter
Honfoglalás

Hazug seregek vonulnak
amerre a szem ellát,
romokban immár
a szóból épült városok,
szűnőben mind az utcák,
melyeknek nevük volt;
bárha kibetűzné még valaki
az eltűnő hon postacímét.

Üldözőimet
magam elé engedve
egyedül maradtam.
Az ügyes nyomtüntetés után
végre körülnézhetek:
itt éltem tehát.
Láttam mindent
és mindenkit,
de már elfelejtek
történeteket mesélni.
Eltévesztem a neveket,
arcokat és zárakat cserélek,
átrendezett üzletekben
a kirakatbábuk mind új ruhában.
Hetekig eltarthat még
ez a tervszerű átalakítás.
Vasárnaponként pihenőt tartok.

És üldözőim egy napon
ha visszatérnek,
nem ismernek fel
senkit és semmit.
„Itt sohasem jártunk”,
mondogatják majd,
aztán felejteni kezdenek ők is,
a tőlem kapott
összecserélt gyógyszerektől
pedig alusznak szépen, mélyen,
házakban, utcán, tereken.

Derűs az est.
Sokan még csónakáznak a tavon,
parkunk zenepavilonjában
a katonazenekar
koncerthez készülődik.

Elszabadulva a múzeum üvegkalitkáiból
felröppennek imbolyogva
a kemény csőrű, kitömött madarak,
kinyújtott nyakkal köröznek
mind magasabbra,
az összeomolhatatlan tér feletti
ég felé.