Smit Edit
Szívében a kamra

Ő volt a ház egyetlen vérkeringése,
bár félt a sötétben, míg a szobájától
a kamrán keresztül a kiskonyháig ért,
falak között tapogatózva botorkált
mégis, kakaós tejért, a nagyszülőkhöz,
miután a szülei munkába mentek.

Logikátlanul egybenyíló lakrészek,
mit az igények szabtak: falak az élet
változása szerint, újravágott ajtók,
befalazott ablakok, megtoldott konyha
fura küszöbbel, s a szobákban sehol sincs
egyforma szintben a padló, sem a plafon.

A ház mindkét végéről ki-be járható,
szükségképp hosszában át- és keresztül- is.
Szívében a kamra ablaktalan, meleg
illatokkal, a gyermeknek mégis baljós,
hiába tudta, hogy ott sütemény várja –
a levegőtlen sötéttől csak fuldokolt.

Nemzedékek együttélésének java
volt a kamra, a szükségszerűség maga,
hol ideig-óráig megfért egymással
a múlt és a jelen. A kompótok alatt
a lisztes zsák és zsíros bödön még közös,
de jó szót nem hallott felettük a gyermek.

A ház két pontja közt vitte s itta a hírt,
történetet meséltetett tűnt időkből,
elveszett rokonokról, kik sosem látott
disznóvágások szereplői voltak csak,
vagy régi tanyák világának árnyai,
s a gyermek álmaiban nem tértek vissza.

Bőre beitta a falak hideg szagát,
s mire új szobákat épített valahol
másutt, azokkal együtt emelt magának
befalazott ablakokat, újravágott
ajtót, szintet fura küszöbbel, megtoldott
konyhát, régi házat, szívében kamrával.