Vasagyi Mária
Beázik a tető

Beázik a tető, a nagyteremben bokáig ér a víz, omlik a zápor, pontosan most, amikor Arany Jánost várjuk vizsgáztatni. A másodévesek és a gólyák tócsaeltakarításon tüsténkednek, mi, végzősök kényelmetlen hosszú padon kuporgunk, támlája nincs, megfájdul a hátunk a várakozásban. Végre itt a Nagy Öreg, haja, szemöldöke fehér, hosszú mentéje sujtásos, mint a fényképeken, észre sem veszi a latyakot a padlón, egyenesen felénk tart, jé, nincs bajusza, súgja valaki, talán nem is az igazi, a költő, hanem valami tréfamester. De nem, csakugyan a költő jött közénk, sápadt orcáján alig látszik az ősz bajusz, mellém ül a deszkapadra, öregemberszagú, pipára gyújt, dohányillat keveredik a nedves falak dohos levegőjével. A sor végén alig hallhatóan már felel is egy megilletődött lány a virágénekekből. Arany János oda se figyel, hanem lassan föláll, és a vízeltakarítókhoz tart. Csöndesebben nem is kérdezhette volna, mégis jól hallották, ki az közületek, kérdezte Arany János, ki az, ki irodalmunk nyolcvan százalékát örökre kiűzné ebből a világból?!, ki az, ki e szerént merne cselekedni?!, és egy szúrós tekintetű diák lehajtja fejét, mint szélben szokta a szégyenvirág, és akkor hozzája lép és térdét kissé meghajlítva kémleli orcáját annak a diáknak, fiam, így szólítja őt az agg költő, és hány százezer vétlent vetnél tűzbe azután?!, és a szúrós tekintetű hallgat, és a költő elfordul tőle, és könyveit, kalapját hátrahagyva kilép a zivatarba.