Vasagyi Mária
Apám…

Apám, ne cifrázd annyira a szárnyam! Nem lánykérőbe készülünk, hanem menekülünk!, türelmetlenkedik Ikarosz. – Elhallgass, taknyos, nem tudod, hogy a csúf madarat lenyilazzák, a szépet megcsudálják, befogadják és kedveznek neki?, tréfálkozik Daidalosz, várj egy kicsit, csak még ezt a nádszálat reáfűzöm! De Ikarosz nem vár. Már a sziklán áll, az indulás helyén. Mégis az apa röpül föl elsőnek, nézi a fiú, jé, mily nevetségesen csapkod a szárnya, de én magasabbra szállok, és szárnyal és szárnyal és lenéz az égből, nahát, gömbölyű a Föld!, hahó, mesterek mestere, jóapám!, látsz-e még?, a Napot is elhagyom!, és küszködik az öreg, szakadozik már mindkét szárnya, ne oly magasra, lassíts, gyerek, merülj lejjebb, lejjebb!, csakhogy a fiú rá se ránt, suhan az újság melegében a felhőkön át messzi túlra, könnyül a szárnya, de még, még, még tovább szállna, ó, ismeretlen szabadság édes íze, és száll sose látott masinák és tárgyak közelébe, amint földet érek, lerajzolom és megszerkesztem mindet, híresebb leszek náladnál, ezermester apá…, és észre se veszi, hogy a tengerbe csapódik, még hallja apja hangját a parton, de nagy jajszót kiáltását, hajnalig siratását már nem.