Vasagyi Mária
Az első osztályban...

Az első osztályban a Durácsek-lányok voltak a legcsúnyábbak, mindig mezítláb és ugyanabban a térdig érő barna ruhában jártak, és nem volt bugyijuk. Szünetben a fiúk és a nagyobb lányok legkedveltebb időtöltése kettőjük szoknyájának emelgetése és alsótestük köpdösése volt pfúj-pfúj kiáltással, s ők csak álltak szótlanul, két kicsi koldus egy külvárosi iskolaépület kertnek nevezett udvarán. Ne bántsátok őket! Hagyjátok!, kiabáltam, hát te nem?, visítottak rám a többiek, mert ha nem, meztelenre vetkőztetünk és bedobunk a klozetbe! Odahúztak a Durácsek-lányokhoz, kezembe nyomták a kisebbik szoknyájának szélét, még most is érzem ujjaim közt a durva szövetet, attól kezdve számomra a szegénység és az ártatlanul elszenvedett szégyen jelképét. Képtelen voltam megtenni. Kisvártatva az udvar porában találtam magam, tépték, húzták rólam a ruhát, sokan voltak, te is éppen olyan tetves vagy, mint ők!, kiabálták, nem hallották a csöngetést, pedig kétszer is elhangzott, és akkor kilépett az ajtón a mosolygós Márk atya, aki elsőáldozáshoz készített föl bennünket, mi történik itt, s e hang meg a fekete reverenda látványa is úgy megrémítette őket, hogy szétszaladtak, tisztelendő úr, képzelje, ez megbolondult, meztelenre vetkőzött, állították kórusban, és az atya elhitte nekik, senki sem kelt védelmemre, a Durácsek-lányok is hallgattak az udvar végében. Attól kezdve a többiektől távol, külön padban ültem, egyedül. Bosszút állunk, szólt hozzám egy reggelen a nagyobbik Durácsek-lány, először az atyát verjük meg, aztán őket, de csak ha velünk tartasz. Elfordítottam az arcom, pedig nem undorodtam tőlük, hanem csak marta a szívemet, majdnem szétmarta a szánalom.