„Az út szélén, hol sár marasztal:
Benzinszagú a hó tavasszal.”
Arszenyij Tarkovszkij/Baka István: A hó szaga
„Emlékezetem vendége vagyok
nagy ritkán. De még ő is becsap engem.”
Bozsik Péter
Irkalap
„Az út szélén, hol sár marasztal:
Benzinszagú a hó tavasszal.”
„Emlékezetem vendége vagyok
nagy ritkán. De még ő is becsap engem.”
Mint afféle háborús menekült, sok mindent megéltem, meséli (pont nekem), de ilyet nem láttam. (Borfoltos szájmaszkját fixírozom, amely a nyakában lóg.) Megy előttem a házunk udvarában egy nő, püspöklila ruhában, mintha csak korzózna, megtorpantam, ámulva bámultam, bár nem a ruha nyűgözött le annyira, vagy a nő szépsége, hanem az, ahogy viszi karkosarát. Rég láttam fiatal nőt karkosárral. A kosárban mindössze egyetlen palack fehérborral meg pláne nem. Akár egy jelenés. Nem bassza be előttem az ajtót, ami a ház egyes lakóiról nem mindig mondható el, majd ahogy a magam mogorva módján, kissé kapatosan (egy újságíró barátomat gyászoltam épp, akinek sem orvoshoz, sem kórházba nem sikerült eljutnia, pedig nagyon akart) benyitok a lépcsőházba, megfordul, bevár a lépcsőn, és bemutatkozik. Kezet fogunk. Nem emlékszem a kézfogására. Minden olyan gyors és kapkodós, akár egy álomban, amelyről nem tudni előre lidérces lesz-e vagy kellemes. Én vagyok az új lakó, ennél és ennél lakom, albérletben. Azt még megkérdezem, hányadik emeleten van a lakás (ahhoz képest, hogy gyüttment vagyok, hogy ne mondjam migráncs, nemrégiben azon kaptam magam, én vagyok a legrégebbi lakó a társasházban, tehát tudnom kéne azonnal), még azt is megkérdezem (miután megmondta, hol lakik) magam sem értve, miért, hogy családostul lakik-e itt vagy egyedül. Egyedül, válaszolja. Hangjában nincs se szomorúság, se kihívás. Rezignáció az, amit kihallani vélek, miközben (de ez már későn, az előszobában tudatosodott bennem), azt szeretném tőle megkérdezni, kivel akarja meginni a bort, amit ilyen – nem tudom másként mondani – óhatatlan eleganciával hord magával, mintha teste tartozéka lenne. Estig nem hagyott nyugodni a kérdés: kopogjak-e be hozzá egy üveg vörösborral (lehet nem is szereti, mondjuk, nekem meg a fehértől ég a gyomrom), vagy gyáván, akár egy gátlásos kamasz, csúsztassam be ezt az irkalapot az ajtaján, csak azért, hogy megtudja, bármennyire morcosan, gondolataimba mélyedve találkoztunk (rossz szokásomhoz híven nevét a bemutatkozáskor rögtön elfeledve), jelenése nem maradt észrevétlen, még akkor sem, ha majd nem ismerem föl az utcán, amit kimondottan, már előre utálok magamban.
(Amikor a társasházba költözött végül, kiderült: egy önző hárpia. Így ítélj elsőre!)
