Fenyvesi Ottó: Lírai bűbáj I.
[Csókolom. Nem találom az utat hazafelé]
&
Csókolom. Nem találom az utat hazafelé.(Can't Find My Way Home [Nem találom az utat hazafelé] címmel van Steve Winwoodnak egy dala. A Blind Faith [Vak hit] blues zenekar 1969-ben megjelent albumán csendült fel először. Winwood mellett a Blind Faith tagja volt: Eric Clapton [gitár], Ginger Baker [dobok] és Ric Grech [basszusgitár]. Azóta sokan és sokszor feldolgozták, sokan sokféleképpen eljátszották.)
Elvesztettem a fonalat, elvesztettem az egészet, már csak a részletek sejlenek. Elveszve a törmelékekben. Mintha golyószóró ontaná a lövedéket, röpködnek a betűk, hömpölyögnek a szavak. Értelmüket vesztették. Csapódnak bele a falba, a húsba. Roncsolnak, tapadnak. A nyelv roncsai után a széthullott valóság csonkjai.
Rohanok hazafelé. Nem találom az utat. Liman, Šekspirova, Balzac utca. Vagy egészen más: Kosztolányi tér. Mándy utca, Józsefváros? Hrabal söröző, Kafka köz. Atlantisz könyvesbolt. Bolyongok az opálos félhomályban. William S. Burroughs sétány, Baudelaire cukrászda. Brno söröző (Szegeden), Šipan, Lopud, Koločep (Elafiti-szigetek az Adrián; Jókai Mór: A három márványfej című regényében Szarvas-szigeteknek nevezi őket). Szenteleky-hídja a Mosztongán, és még tovább Újvidék: Jevrejska ulica, Gurman étterem, Katolikus Porta.
A fák mögött egy ház, ahol laktunk. De valahogy minden más, kisebb. Szűkebb és szürkébb. Alig férünk bele a képbe. A Balzac utcai parkoló, ahol Szeles Mónika megtanult teniszezni. Nem akarok hinni a szememnek. Itt kellene lenni valahol. Ne gondolja, hogy kitaláltam mindezt! Itt laktunk, a Balzac utcában. Milyen boldogok voltunk. Kell, hogy legyen valaki, aki még emlékszik.
Felismerhetetlen, csillogó töredékek.
Nem találom az utat hazafelé.
Megannyi elveszett ember és helyszín. A távolban városok látképe, templomok tornyának körvonalai. A jobb felső sarokban egy téglagyár kéménye, arrébb egy göcsörtös, kopár fa. Talán kárókatonák gubbasztottak rajta. A gondolat a föld mélyébe fúr, mint a fa gyökérzete. Elveszett ködképek. A tiszta absztrakció égi magasságai. A közelben egy jobbra kanyarodó lomha folyó. Az isteni gondviselés helyezte volna oda?
Ki mit beszél? Ki kit beszéltet és miért? Izgalmasra fordulnak a váratlanok. Ez az éjszaka tovább tart majd, senki sem sejt veszélyt.
Versenyt futok az idővel. Mit kerestem a Balzac utcában? Mit keresek a Kosztolányi téren? Egy elveszett traktátust a sóletből kikandikáló babérlevélről?
Elveszve a hálózatban, a részletekben: permanens látszat, délibáb.
Ki tette? Az emberek vagy az idő?
Új reggelről énekel Bob Dylan. Kilábalok az álom és az élet között elterülő piszkos és langyos folyamból, és megyek tovább. A hétköznapok ócskavas-telepén az összes töredék meglesz, mi elveszett. Összesűrűsödtek egy kicsiny fekete pontba.
Beszorzom ezerrel, és mehet a felhőbe!
&
Csókolom. Csörög a mobilom.
Este fél tíz. Ilyenkor én már aludni szoktam.
Ujj Zsuzsi hív. Tudod, ő, aki nagyon régen eladta a fényképezőgépét, és vett helyette egy mikrofont.
Zsuzsi kilenc órától a lovasi Gartenben filmet néz: Van Gogh élete és pályája.
A kezdés előtt megkérdeztem tőle: emlékszik-e valami jó klasszikus filmre, amelynek a témája az eltévedés, vagyis az elveszés (volt az a közép-unalmas sorozatfilm, a LOST, amelyben mindenki elveszett).
Zsuzsi a Van Gogh-film nézése közben, emlékezetében az eltévedés motívuma után kutatott. Aztán kijött a vetítésről, hogy elmondja: az Andrzej Wajda rendezte Csatorna című lengyel film jutott eszébe. Menekülő lengyel partizánokról szól, akik 1944-ben a németek által megszállt Varsó utcáin, illetve főként utcái alatt keresik a kiutat a bekerített városból. A varsói felkelésben részt vevő lengyel ellenállók egy elszigetelt osztaga reménytelen helyzetbe kerül, alig maradt lőszerük és kötszerük. A központból parancs érkezik, hogy az egyetlen lehetséges módon: a csatornarendszeren át próbáljanak kijutni a városból. Lehúzódnak tehát a város minden piszkát összegyűjtő csatornába, szennyvízben gázolnak, csuszamlós köveken és patkányok között botorkálnak előre, egyre elcsigázottabban keresik a menekülés útját. Olykor egy-egy csatornanyílásra találnak, de fedelüket nem lehet elmozdítani. Eltévednek, kisebb csoportokra oszlanak; többen lemaradnak, elvesznek az elágazások útvesztőjében. Michał, a zeneszerző megőrül, imbolygó alakja hol eltűnik, hol ismét felbukkan a csatorna homályában. Két szerelmespár is van a csapatban. A Százszorszép névre hallgató leány – egyébként jól ismeri a csatornákat, – kimerülten, de reménykedve támogatja a kijárat felé sebesült, megvakult szerelmét, Jacekot. Már felcsillan kintről a napfény, előttük a Visztula, a város folyója, de a kijáratot vasrács zárja el. Nincs menekvés. Ott maradnak egymást átölelve, a kintről sugárzó fényben.
A másik szerelmespár története merőben más: Mądry hadnagy bevallja Halinkának, hogy családos ember, felesége és gyermeke van, akik otthon várják, ha egyedül megy tovább, nagyobb esélye van a kijutásnak. A becsapott, magára hagyott Halinka agyonlövi magát. Később Mądry néhány társával talál egy csatornanyílást, amelynek a fedele nincs lezárva, de ahogy óvatosan elhúzzák, egy katonacsizma tűnik fel előttük. A német katona rájuk parancsol, hogy másszanak ki és menjenek a falhoz, ahol a kivégzésre váró társaik már némán, feltartott kézzel felsorakoztak.
Végül Zadra, az osztag parancsnoka rátalál egy szabad kijáratra. A nyomában haladó Kula őrmester végig bizonygatta neki, hogy a csapat követi őket. Azonban hiába várják a társakat. Zadra amikor ráébred, hogy félrevezették és elvesztette csapatát, agyonlövi az őrmestert, majd újra leereszkedik a csatornába, az alvilágba.
Jelképes történet. Egy csapat ellenálló, aki a föld alá kényszerül. Egy a sorsuk, elvesznek a város alatti labirintusban. Össze-vissza tévelyegnek, csak mennek ösztöneik után. A film szinte mindvégig földalatti csatornák szennyében, homályában játszódik. Nyirkos kanalizáció, fekália. Patkányok közt.
Szinte érezzük a bűzt. Valahol csak vége lesz? Véget ér az alvilág. Menjünk egyenesen tovább. Hátha elérjük a rácsokon túli fényt. Vissza a csatornába, vissza a föld alá. Csókolom.
Az ellenállók mind elvesznek, meghalnak. Egytől-egyig: a bátrak, a gyengék, a magabiztosak, a szerelmesek, az életuntak, a vidámak.
Halál Van Gogh fülére!
&
Csókolom.
Tudod, ő Zsuzsi, aki a Dunántúli slágert énekli.
Volt egy bandája, úgy hívták: Csókolom.
A kritikusok szerint az ő munkásságával vette kezdetét a ma sokat emlegetett „nőművészet” fogalma a kortárs magyar művészeti életben. Ujj Zsuzsi 1985-ben Hajas Tibor (1946–1980) hatására kezdett el fényképeket készíteni magáról. Többnyire a meztelen testét választotta médiumnak.
„Szellemi veszélyek szabad portyázója lévén a művész bizonyos szabadságot nyer, hogy másképp viselkedjen, mint a többiek (az átlag). Az a dolga, hogy begyűjtse élményeinek győzelmi jelvényeit, olyan tárgyakat és gesztusokat, melyek másokat elkápráztatnak és lenyűgöznek. Olykor az elkápráztatásban egy lépéssel tovább megy a megbotránkozás dialektikájában. Azt keresi, hogyan tehetné művét visszataszítóvá, homályossá, hozzáférhetetlenné, hogy azt adja, amit a közönség nem akar.”
Aztán hirtelen abbahagyta a fotózást. Eladta a fényképezőgépét, az árán vett egy mikrofont. Azóta csak énekel.
Még mindig ugyanaz az alternatív antisztár, aki nem akart megfelelni a közönségnek. Néhány fényképét 2012 őszén beválogatták a londoni Tate Modern galériában megrendezett A Bigger Splash: Painting after Performance Art kiállításra, amelyen többek Jackson Pollock, David Hockney és Cindy Sherman művei is szerepeltek.
Saját elmondása szerint mindig csak a szerelem érdekelte, de sajnos „Én sem vagyok az már, aki voltam, / csókolommal köszönnek a boltban”.
Több mint három évtizednek kellett eltelnie, hogy szülővárosában, Veszprémben is kiállíthassa a sokkolóan őszinte fotográfiát.
Tudod, ő Zsuzsi, aki a Dunántúli slágert énekli. A szöveg nagyon jó.
A zenéjét Tom Waits szerezte: Yesterday Is Here.