Gyetvai Balázs
Ez vagyok én

Kimásztál a burokból, és azt mondták: Ez te vagy.
Pedig mikor azt hitték, kimásztál, és hogy ez a te
köztes fázisod, ami később lárva–pillangó fejlődésen
megy át, tévedtek. Egy részed benne maradt.
Megfulladt születésedkor; egy elsorvadt
ingerület benned. Nincs lelkiélet, mondják,
miközben harsogva esedezem az omló idegbányában.
Majd beköszönt az üdvösség – fenéket, az csak képzavar.
Idegtörmelékek zuhannak egymásba, majd később rám,
és darabjaim nemzenek darabokat. Pár évtized múlva
meg csillékben hordják fel kavicsos csontjaim;
és később elkezdik tanulmányozni, hogy ki vagyok én.
A ki vagyok énre meg azt mondják, hogy majd megtudom,
mégis úgy érzem, örökre idegen maradtam az idegbányában.
A jóindulat kétértelmű szelleme meg halk, nem ismer meg;
hisz egyikünk se tudja, ki vagyok. Rengés-bőgés a szemhéj
megkövült ráncaiban. Mert mikor kimásztam a burokból,
azt mondták, ez én vagyok – aki viszont tényleg az, őt
sosem ismerhettem meg. Akik meg tanulmányozzák később
kavicshulláim, azoknak sem leszek több, mint születéskor.
Hisz amit látnak pillanatnyilag, az voltam, vagyok és leszek is, Én.