Jódal Kálmán
Túl sok tér. Túl sok idő. Túl sok ők és túl sok én. Satöbbi
Minden pénteken, az utolsó gyógytorna-szeánszon kezdődött.
Talán, ha nem megyek el, meg sem történik. Talán. Persze, utólag könnyű okosnak lenni.
Egyszerűen akkor kezdődött, amikor átöltöztem és felvettem a papucsomat, valamint leraktam az egyik üres ágyon heverő párnára a törölközőm, és üdvözöltem a gyógytornászt. Ezt a tengerkék szemű, pontosabban tompán tengerkék szemű, az érdektelenségtől tompa, nem mástól, de hát megértem, alulfizetik őket, és túl sok a munka, a város huszonöt év alatt a duplájára hízott, és egyetlenegy újabb egészségház sem nyílt, hogy kövesse ezt a városfejlődési bummot. Ugyanakkor gyerek (potenciális tanuló) alig maradt, hisz aki valamit is ért, az szinte kollektív, sokszor családostól elment külföldre, úgyhogy itthon zömmel az öregek maradtak. Persze, mivel félmilliós a város, ez, az utcaképet tekintve, nem annyira feltűnő. A gyógytornán viszont már igen.
Mindegy. Lényegtelen dolgokról fecsegek, kerülgetem a lényeget, mint macska a forró whiskast.
Szóval: ahogy végigfeküdtem az egyik üresen álló, szürke viaszosvászon borítású ágyon, rádobva a párnára a saját törölközőm, és üdvözöltem a gyógytornászt, ő azért barátságosan mondta, hogy ma, utolsó nap lévén, kezdjem az előző héten kapott gyakorlatokkal, majd csak utánuk térjek át az e héten tanultakra.
Ebben a pillanatban ismét kijöttem a férfiöltözőből, csak néhány kilóval láthatóan soványabban, és a gyógytornász is ugyanúgy ismét megjelent az egyik ajtóban, csak a szeme színe ezúttal csokoládébarna volt.
Az első gyógytornász erre elképedt, és csak bámulta a hasonmását, miközben a tükörből előjöttem ismét én, csak izmosabban, és némileg több hajjal, méghozzá vörös lobonccal, amilyenem sosem volt, és ismét a gyógytornász, borotválatlanul és alacsonyabb kiadásban.
Ekkor berobogott egy vigyorgó, szemüveges bácsika, és lefeküdt a mellettem lévő ágyra, pontosabban az első énem (amelyik, legalábbis merem remélni, én vagyok, vagyis az igazi) ágya mellettire, és szó nélkül elkezdte a gyakorlatait.
Három percen belül ismét bejött, szemüveg nélkül, törölközőjét szintén a párnára téve lehuppant az egyik még szabad ágyra, és
tréfásan magához hívta a gyógytornászt, aki éppen elmozdult a számítógépe mellől, és egy nagyobb forradással az arcán, de ugyanarra a valakire hasonlított, mint a legelső.
Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és – legalábbis az első énem – letornázta az összes gyakorlatot, vagyis a nyolc plusz hetet, a nagyon furcsán néző gyógytornásznak intve, hogy készen vagyok, mire ideadta a papírt, hogy igen, mind a két héten mindennap jelen voltam, és amikor átadta, láttam, vizes a papír, annyira izzadt a tenyere.
Bemenekültem az öltözőbe. Ott egy újabb, pulykatojás-szeplős önmagam vetkőzött éppen, és épp benyitott az ezúttal ismét szemüveges, de teljesen kopasz bácsika. Úgy tettem, mintha nem venném észre másik önmagamat, de azért meglepett, hogy bordó tornacipőt hord, méghozzá bordó nadrággal, de nem szóltam semmit, csak sietősen átöltöztem, felvettem a cipőmet, és kisiettem a folyosóra.
Az egészségház előtti padok egyikén már ott ültem, és cigarettáztam.
Leültem két paddal arrébb, és elővettem a rágógumimat,
hisz leszokóban vagyok a dohányzásról, már negyvennegyedik napja nem gyújtottam rá. Muszáj volt, fulladozom. Ekkor, nem is köszönve, a kialvatlanságtól morcosan, mint aki most érkezik munkába, elhaladt mellettem a civil ruhás gyógytornász.
Elsétáltam a néhány lépésnyire lévő trafikig, vettem egy hűtött Coca-colás konzervet, és épp visszaültem a padomra, mikor látom, hogy majdnem egyszerre lépek ki az egészségház főbejáratával szembeni gyógyszertárból is, szőkén, fiatalon, és vigyorogva, valamint egy éppen leparkolt taxiból is kiszállok, amelynek a sofőrje a szemüveges bácsika, csak ezúttal húsz évvel fiatalabb kiadásban, én pedig jelenlegi koromnál úgy tíz évvel öregebben.
Ekkor odalép hozzám a gyógytornász vonásait viselő, de nagyon tönkrement állapotban lévő hajléktalan, és kér egy cigarettát. Azt mondom, már egy ideje nem dohányzom, mire ő fejcsóválva tovább megy.
S akkor valami nagyon furcsa történik: az egészségház mintha megduplázódna, és több utcát, buszállomást, boltot, stb. szinte letörölve a várostérképről, az utcám előtt vagyok már, balról ott virít a kisparknak nevezett falatnyi zöldövezet is.
Nem, most nincs értelme gondolkodni. Takarékra teszem az agyam, majd gondolkodás nélkül felkelek, beülök a kispark mögötti mikro-étterembe, és rendelek egy adag csevapcsicsát. Ugyanakkor végignézem, amint hirtelen fölkelek a szemközt lévő asztaltól, és kimegyek, miközben nagyokat harapdálok a hamburgerből. Ezúttal csak annyiban különbözök jelenlegi önmagamtól – már ha egyáltalán létezik még ilyesmi – hogy egy árnyalattal sötétebb a bőröm.
Amint kisültek a csevapok, és kifizetem a gyorskaját, utánaeredek. Egy padon ül, háttal nekem, és olyan mohón zabálja a hamburgert, mint egy malac. Köszönök neki és melléülök. Azonnal rám szól:
– Ki mondta, hogy leülhetsz mellém?
– Hát… gondoltam… mivel egymás hasonmásai vagyunk… – próbálkozom.
– Nem vagyok én senki hasonmása, legkevésbé a tiéd! Ám ahogy elnézlek, te azért lehetsz az én, persze szükségszerűen nálam silányabb hasonmásom. Takarodj a padom mellől!
Zavarban vagyok. Ugyanis ugyanaz a hangja, hangszíne, mint az enyém, de nem raccsol, hanem pöszít. A kispark egyik távolabbi padjánál látom, amint a szomszéd, totyogó gyerekek, váratlanul tizenöt-tizenhét évet „öregedve”, biciklilánccal ütik, csépelik a gyógytornászt, a bácsika pedig… nos, a bácsika sütötte az előbb a csevapjaimat.
Ismét valami furcsa történik: kis mellékutcám sugárúttá alakul át, a nem messze terpeszkedő Európa Sugárúthoz hasonulva.
Nyolcas számú házam is, a nyolcas helyett valahol a végtelenbe vesz. Odasomfordálok az egyik autóbusz-megállóhoz, és, továbbra is kikapcsolt aggyal bámulok magam elé, mert, annyit azért tudok, érzek, hogy rettegés- és tébolyszagú az, ami történik. A busz azonban nem jön. Már ha egyáltalán, dacára a még meglévő állomásnak, jár arra busz. Előkotrom a mobilomat és hívok egy taxit (zavaromban elfeledve, hogy rögtön a kispark mögött is van, vagy legalábbis az előbb még volt, egy taxiállomás).
Beszállva az ezüstszín kocsiba, a sofőrre nézek, hogy bemondjam neki a címemet, mire egy pisztoly hűvös érintését érzem a halántékomon.
– Ne fordulj meg. Tudjuk ki vagy. Téridő és humán-multiplikáló. Tudom, hogy nem tehetsz róla, cseppfolyós fertőzéssel terjed, és valakitől összeszedted. Most vadászunk az összes hozzád hasonszőrűre. A jövődre nézve ne legyenek illúzióid.
A taxiba váratlanul beleszalad egy másik, fekete taxi, és a gyógytornász, vagy legalábbis a gyógytornász kinézetű valaki száll ki belőle, legéppuskázva a többieket a kocsiban.
Kiszállok, és gyalog folytatom az utam.
Akkor látom, hogy a sugárúton olyan szobor áll, ami még a Monarchiában került oda, és csak valahol a második világháború után bontották le. És elhalad mellettem egy konflis, majd egy Forma-1-es Jaguár. A távolban – észlelem – egy Concorde száll le a – talán – Csenejből idevarázsolt és kiszélesített sportrepülő-térre.
Elsuhan egy vonat, amelyről sejtem, hogy a zombori vágányon halad, az egykor volt a sugárút helyén.
A tejeskék szemű gyógytornász (?) megszólal:
– Alapos cirkuszt csináltál. Mert akár tudatában vagy, akár nem, mindezt te teremtetted. És már vadásznak rád. Egyébként, ha nem vetted volna észre, hazaértél.
Földbe gyökerezett lábakkal egy gyönyörű barokk kastély előtt állok. Azért ez még nekem is sok.
Ekkor az épületből kiszalad egy nyolcévesforma kisfiú, aki, tudom, egykori énem egyik hasonmása. Porcukrot törölget le a maszatos pofijáról, és virágot szedegetve eltűnik a kastélypark bokrai között.
Belépek a kastélyba, és mintha ismerném a járást, megindulok az emelet felé. Ott benyitok egy szobába, amelyről tudom, a rég eltűnt borostyánszoba, amelynek csapóajtaja az én valódi (valódi?) szobámba nyílik.
Forró por- és izzadtságszag csap meg. Egy újabb énem (énem?), ezúttal, a megszokott könyvek helyett egy komplett fegyvergyűjtemény között matat. A hely tényleg nagyon hasonlít a valós (eh, mi valós?) vackomra.
Goromba arcú doppelgängerem felém fordul, rám néz, aztán rövid gondolkodás után felém lök egy sorozatlövőt.
– Lőj le. Tudod, hogy nem élhetünk közösen egy fedél alatt. Lőj csak le. Kérlek. Ha nem lősz le, átvágom a torkodat. – És megindul felém egy bozótvágó machetével. Némi, egészen röpke gondolkodás után beleeresztek egy sorozatot, ahogy kívánta. Akkor látom, hogy a golyók mind, egytől egyig, csiszolt briliánsok. Persze, ettől eltekintve, halálosak.
A gyógytornász – mármint a legutóbbi hasonmása – megjelenik az ajtóban:
– Hamarosan ismét kellemetlen vendégeket kapsz. Értsd már meg, fertőzött vagy, összevissza teremtesz idő- és térhasadékokat, benne önmagadat és másokat is zsinórban. Ezt tudják rólad, és persze nem tolerálják tovább. Azt is tudják, hol vagy – ezzel eltűnik a balfenéken.
Mit is csinálhatnék… mit is… morfondírozom, én vagyok-e egyáltalán a valódi én, a spontán demiurgosz én, vagy csak az egyik teremtményem ül most ebben a szoba-variánsban, sosem fogom megtudni. Majd valahonnan a nyúltagyamból eszembe ötlik a „kirohant, mint Zrínyi” szólás, és – mivel nem is nagyon van választásom – megmarkolok két soklövetűt, és ordítva, eszelős tekintettel, a szorongás- és pánikhullámokat figyelmen kívül hagyva tudom, mindjárt kirohanok valahová, ahol még sosem voltam.
A tulajdon, sokszorosan módosult szülővárosomba. A kastélyom elé, esetleg a házam elé, ahol már lassan fél évszázada élek, már ha ennek is van egy csepp valóságmagja. Valamint, amennyiben valóban én vagyok az, akiről azt gondolom, hogy vagyok.
Végigtekintek önmagamon: csupa szegecselt bőrben feszítek, olyan cuccban, amit józan ésszel kétlem, hogy felvennék.
Valahogy olyan valószerűtlen az egész, pedig tudom, hogy tény.
Felkapom a két soklövetűt, és kilépek a rémálomszerű és félelem-ízű ismeretlen valóság-variánsba.