Ekkor Anikó hirtelen öltözni kezd a kinti téli cuccba, majd az ajtómban rám kacsint: – Gyere, érdekes lesz.– ?– Ugyan, gyere már, Liebchen, meglepi.Fölöltözöm én is, és követem az éjszakában. Ó, az éj! Varjúraj virraszt-köröz-károg, kissé arrébb a konténerek közti szeméthalmok egyikében fölsír egy doboz: valaki biztosan kismacskákat hagyott a sorsukra. A távolból szirénahang hasít a félhomályba, ebbe a hó nélküli, szinte tavaszias újév körüli átmenetbe, ebbe a laza, szinte hullámzó lakótömbök/kertes villák kombinációba, ahol szinte az orrunk előtt szűnik meg a sugárúti világítás. Előzőleg mindketten bevettünk némi anyagot, hogy ne haljunk meg a tömör, süket unalomtól, valamint annak az ordító hiányától, amire még szó sincs, pusztán azért, nem másért.Nem megyünk messzire, a szomszédék, elnézést, a néhai második szomszédék gaztól felvert, néptelen, ledöntésre váró kétemeletes házába iramodunk. Annak a tökéletes tudatában, hogy elég gyorsan az én házam is sorra kerül, illetve addigra ez már rég le lesz dózerolva, esetleg új lakótömb „nő” a helyén meg a másik, szintén néptelen, szomszédos ház helyén.Anikóval bebújunk az elhagyott házba, még a villany is működik, és akkor Anikó előveszi apró, hegyes melleit, azt várván, hogy begerjedjek.Mikor csak bámulom, és nem reagálok, egy – fogalmam sincs, hogyan/honnan odakerült, de ott, a szobában szerencsétlenkedő hóembernek kiveszi a sárgarépaorrát, majd leharap belőle egy darabot.Hirtelen egy tengermély hang szólal meg.– Haragszom, ha harapod, jobb lenne visszaragasztanod.Én elhűlve hallgatok, Anikó azonban felkacag, és a hóember ágyéka tájára rakja vissza a sárgarépát. Aztán… a hóember hirtelen megelevenedik, és hátulról beteszi neki, előzőleg lerángatva róla a téli holmit. Anikó ezen sem lepődik meg, szerintem éppen semmin sem lepődne meg, olyan fázisában van éppen. Nyögdécselve élvezi ki a helyzetet és liheg, gurgulázik, kacag, kacag, csilingelő kacagással, mint egy kislány.Ekkor én is kigombolom a kabátom, majd a nadrágom, és magamhoz nyúlok. A hóember hirtelen hozzám lép, azt suttogja, vizeljek a mellkasára, a szívére, az arcára. Kedvére teszek. Utána közelebb hajol, én pedig felrobbanok a szájában.
Ezt követően, mint a mesében, a semmiből materializálódik előttünk öt katonaruhás egyén, és megkérdik, hol vannak tulajdonképpen, és mikor.Miután válaszoltunk nekik, azt mondják, hogy partizánok, akik épp egy nagy létszámú német családot irtogattak, közvetlenül a második világháború után, s miután a harmadik unokáját erőszakolták meg, a dédi, aki titokban eine Hexe, boszorkány volt, megátkozta őket. Azóta lassú tűzön főnek, ordítva a fájdalomtól, persze bele a nagy, süket, üres semmibe, hisz azért átok, persze csak bizonyos csillagállásokkor, illetve időpontokban jelenhetnek meg egy órányira a fizikai világnak ebben a dimenziójában.Megkérdik, eladó-e a nőm, elég sok pénz, aranyrúd, stb. van a birtokukban, nagyon ki vannak éhezve némi női, puha és ruganyos húsra.Anikóhoz fordulok, és belemélyedek a jeges tekintetébe:– Mit szólsz? Mennyiért adjalak? Elég olcsó tucatáru vagy, végre közölhetem veled.Anikó durcásan hallgat. Úgy látszik, még mindig azt hiszi, egyedi és utánozhatatlan. Nekem már rég nincsenek ilyen illúzióim. Sem magamról, sem róla, sem bárkiről.
A falhoz lapulva belevihogok a csendes félhomályba.– Mégis, mennyit kérjek? És mit? Régi, penészes pénzt? Vagy aranyrudakat, amikhez vér tapad?Ekkor, az időközben hanyagolt hóember legéppuskázza az egész társaságot, beleértve engem is. – Á, egy régi vágású gentleman. Na, végre – nyugtázom magamban, aztán elsötétül előttem minden, de utolsó tudatmorzsáimmal még arra leszek figyelmes, hogy meleg, piros temperafesték dől belőlem, a számból, a sebeimből, akár egy kilyuggatott gumicsőből a víz, csak inkább szivárogva, mint zubogva.Mikor magamhoz térek, látom, az egész partizán-társaság meztelen, felálló farokkal, hanyatt fekve hever a padlón, fölöttük Anikó lépdel, időnként leguggol, satöbbi, egyiket a másik után részesítve előnyben. Így halad sorjában. Kéri a következőt. – Szerelemre születtem – veti nekem oda közönyösen, akár egy részecskegyorsítóban fellelt apró, már rég unalomig újra- és újra anyagiasult információ-csomagocskát.Én magam a csorba, poros csillárról függök bőrszíjakkal megkötözve, húsig, hogy minél jobban fájjon, és a hóember korbácsol teljes erőbevetéssel, valamint örömtől csillogó szemekkel, és szinte fokozhatatlan lelkesedéssel. Á, szóval ő az új korbácsos, a cifrázó mester, cikázik végig a kobakomon két ordítás között. Végül, mikor már biztosan mélységesen unja a sikolyaimat, leenged a földre, kioldoz, és a kezembe nyom egy pohár pezsgőt.
Bamba hóember-arcába löttyintem, felmarkolok egy ott ragadt bozótvágó machetét, amivel akár fejecskéket is vagdosgathatok, majd kirohanok az utcára. Egyetlen apróság zavar mindössze: lent van a fent, és fordítva. A lakótömbök és a villasor fejjel lefelé lóg a levegőben, én viszont, integetve egy mellettem elhúzó irdatlan ékszerteknőcnek, szinte úszva közlekedem. Ha beszélni akarok, jégkockák hullnak ki az ajkaim közül, így leteszek a bővebb kommunikációról, verbális interakcióról bárkivel és bármivel.Ekkor Anikó hajol fölém totál plánban, óriási formátumban, a háttérben a kacsingató hóemberrel, és a fülembe suttogja: Búék, homárom!Ismét lehunyom a szemem, mert semmi értelme kinyitni, és én is a fogaim közt szűröm ki somolyogva: neked is, keselyűm. Tépdesd csak tovább a májam. Az egyik konténerbe hajítottam, de attól még az enyém, és tudom, ilyen könnyen nem szabadulok meg sem tőle, sem tőled. Csipkedd, na. Hisz megszoktam. És Búék, noch einmal!