A magok alatt és körött a paradicsom levének elmosódott, szabálytalan alakú, vörhenyes színű „akvarelljei”. Innen, az idő távlatából szemlélve szinte különös, „modern, kísérleti” műalkotásoknak tűnnek. Mind fölött ott feketéllik a dátum és a férje jellegzetes, hegyes betűivel a feljegyzések: „IX. 8. Szárazságtűrő. A csabagyöngye közeléből. Kibírta a 35 fok C-t is, és nem hervadt le a hajtások hegye.” Kezébe vette az alatta lévőt: „X. 8. Sárga paradicsom. 37-es. 6,3 cm. Mindössze hat mag, a többi kicsírázott.” Aztán a harmadik: „Bőtermő, szárazságtűrő. A garázs innenső sarkából, a dróthuzal oszlopától számítva a második. A bogyók elég nagyok. Ellenőrizni, hogy valóban bőtermő-e. „A 7-es paradicsom magjai. 4,8” „IX. 10. A piros I-es és II-es ugyanarról az egyedről. Nem édeskés, s valamelyest az almaparadicsom ízéhez hasonlatos, habár az újvidéki almaparadicsom jobb ízű. – IX.20. Ismét szedtem róla. Most más az íze. Nyilván, mert 21 C fok volt a hőmérséklet.” „Bokrosodó paradicsom a füstölőnél. Két méternél magasabbra nőtt, de nem valami termékeny. A köldöke nem nagy. A füstölőnél található.” És így tovább, ötvennél is több félbehajtott Magyar Szó-s újságoldalon.Elfacsarodott a szíve. Feljegyzéseik idején Géza még ki tudott menni a kertnek kinevezett udvar hátsó felébe, és valami belső, atavisztikus ösztöntől hajtva minden évben vetett, ültetett még ezt-azt. Zöldbabot, hagymát, fokhagymát, de a legutóbbi időben már csak főleg paradicsomot. Figyelmeztette a családot, hogy akkor se húzzák ki a paradicsomkarókat, ha már nem kúszik fel rájuk semmi. Nyilván attól félt, hogy a következő évben már nem tudná őket leverni. Talán. Megtiltotta, hogy bárki a kertjébe merészkedjen, mert csak ő tudja, mit hová ültetett. Elszomorodva bámulta az előtte tornyosuló újsághalmot a sok csacsi, felesleges, ismétlődő bejegyzéssel. Úgy látszik, az ember életében törvényszerűen elérkezik egy korszakhoz, amikor beidegződött munkájával akkor sem képes leállni, amikor már kora és feledékenysége elmossa élete „aranykorának” munkabírását, tapasztalatait és bölcsességét. Az inercia eltaszigálja egészen az utolsó felbukásig, az utolsó hördülésig.
Felrémlettek előtte Géza életének állandó, mohó kíváncsisággal, odaadó, kutatásokkal, lankadatlan képzésekkel és önképzéssekkel, kísérletezésekkel teli korszakai. A karrierjében megszerzett újabbnál újabb fokozatok, a laborjában, a csemetekertjében megszállottan töltött időszakok, amikor egybefolytak a nappalai és az éjjelei, a külföldi utóképzések, az elismerések és a díjak. Elfogta a gyengeség, le kellett ülnie. „Emlékszel, amikor váratlanul szinte ölünkbe hullt az az óriási ajándékkert? Icu néni hagyatéka. Micsoda idők voltak azok! Az embereknek mintha görcs állt volna gyomrába és a félelemtől összeszorult a marka. Egyszerűen nem akadt eladó ház a környéken, pedig az Icu néni Bánátban eladott hatalmas házáért kapott pénzt sürgősen be kellett volna fektetni, mielőtt teljesen megeszi az infláció. Igaz, hogy ő, szegény, az elmeszesedett agykérgeire hallgatva, hozzánk költözve vállvonogatva egyre csak azt ismételgette, hogy ő azt se bánja, ha az egész már csak egy gyufás-skatulyányit érne. De nem oda Buda! – mondtad, és nyakadba vetted a várost és a környéket. Végül egy közeli faluban találtál egy rozoga vályogházat egy akkora kerttel, amely a háromszorosa volt a szomszédos házak kertjeinek, s leért egészen a Baráig… Te jó ég! Mihez kezdünk ezzel a »birtokkal«?” Te meg, Géza, egyszeriben kivirágoztál. „Talán őseid paraszti vére szólalt meg benned. Akkor még mindketten dolgoztunk. De sebaj. Délutánonként, és minden áldott hétvégén kocsiba vágtuk magunkat és irány a végtelen, beláthatatlan kert. Különleges gyümölcsfákat hozattál, bokrokat és sövényeknek valót, ritka magokat. A kert végét, a Bara szélén, teleültetted mogyoróbokrokkal. »Ugyan, ugyan! Azok itt nem teremnek«, fanyalgott a második szomszéd. »Nekem három is van, de gyümölcs egy szem se. Kár volt érte pénzt kidobni.« Csak nevettél. »Sok fajtát kell ültetni, Józsi bácsi«, mondtad, »számtalan fajtával, mert akkor teremnek igazán, ha ezek az idegenek összeporozódnak«. Igazad volt. Életemben nem volt annyi mogyoróm, mint akkor. Zsákszámra jutott belőlük a rokonoknak, ismerősöknek is. A kert középső részébe diófák kerültek. Egy egész fiatal, jövendő erdő. Elemedben érezted magadat. Növénynemesítő voltál, hát olyan szőlődugványokat szereztél be, amelyeket nem kellett permetezni. Adtál is belőle boldognak, boldogtalannak. Hamvaskék Stenley szilvákat ültettél. Korai, sárga és ropogós cseresznyét. Két tagban hatvannégy ribizlibokrot, két spalír tüskementes szedret. Legalább hatféle egresbokrot: Korai apró szemű aranysárgát, hosszúkás zöldet, nagy kerekszeműt, és többféle pirosat. A szomszédok vonogatták a vállukat. Ők ugyan meg nem kóstolnák. Savanyú! Pedig micsoda mártás fő azokból! Leves, befőtt, meg szlatkó! Életemben akkor főztem és ettem először feketegyökeret. Mert azt is beszereztél. A padlizsán-termesztéssel gyorsan felhagytál, mert imádták a bogarak, állandóan fürtökben csüngtek le róluk. De volt repcénk, földieprünk, hatalmas jostabokraink, amely azon a környéken szintén újdonságnak számítottak. »Mi ez? Olyan íze van, mint az egresnek, csak kisebb szemű és tüskementes.« Gyanakodva kóstolgatták. »Habár azért meggondolandó lenne elültetni egy-két bokrot. Édesebb és nem szúr.« S a biokerted! Az volt csak az igazi. Füvet kaszáltattál a családdal, azzal terítettük be a sorok közeit, hogy állandóan nedves maradjon a földje, s tudom is én, miket kísérleteztél még benne, de emlékszem, hogy akkora paprikákat, uborkákat, főzeléktököt, miegymást termeltél még ott, hogy csodájára jártak. Ribizli-szüretkor a rokonok, ismerősök szalmahordó kosarakkal és zsámolyokkal jöttek a hívásunkra, s a bokrokat körülülve valósággal »fejtük« a roskadásig teli bokrokat. Nézni is festői volt. Dézsákat, hordókat vásároltál, s főztél ribizli és szederbort, ami sűrű és édes volt, mint a tokaji… Minden hétvégénk és sok-sok délutánunk állandó kertészkedéssel telt. Zúgolódtak is a gyerekeink: »Mások, ha kimennek a ’rancsukra’, rácson húst sütnek, zenét hallgatnak, nyugszékekben pihenve szórakoznak a meghívott barátaikkal, táncolnak. Mi meg majd megszakadunk a bősz kapálásban…« Neked, Géza, valóságos édenkert volt az a Baráig húzódó végeláthatatlan terület. Kiélhetted benne a kísérletező kedvedet… Csak értékesíteni, pénzzé tenni nem tudtál semmit. Meg sem próbáltad. Egy fikarcnyi kereskedői hajlam sem szorult beléd. Amikor egy látogatónk megpendítette, hogy a rokona egyik évben fokhagymával ülteti be az egész kertjét, máskor mással, de mindig egyazon növénnyel, sőt két szomszédos telket is bérel, napszámosokat foglalkoztat, és már eleve úgy fog az egészhez hozzá, hogy minden terményre jó előre szerződést köt a felvásárlóval, és nem kis haszonnal ad túl rajtuk, csak mosolyogtál rajta. »Az más. Úgy nem lehet kísérletezni, fajtákat nemesíteni, újabb, rezisztensebb egyedekre rácsodálkozni, megörülni nekik.« A magad szempontjából igazad volt. Sorra írtad a megfigyeléseidet, cikkeidet, lajstromoztasd a szakmai eredményeidet, mi és a rokonság meg valósággal úsztunk a sok finomságban, de anyagi hasznunk, az aztán egy fikarcnyi sem volt az egészből…”Nézte az újsághalmot, pergette a lapokat. „Aztán el kellett adni az édenkertet. Nősült a fiunk, vele szálltak az álmaid. S te is megöregedtél, nyugdíjba vonultál. Megmaradt a házunk végében az udvar.”Lelki szemei előtt felpiroslott a kiskert. Géza Paradicsoma. Utolsó menedéke. Aprószemű, bokros, támfalas és futó, szív-alakú és fürtös, házi használatra és befőzésre szánt szemgyönyörködtető gömbölyűségek. A friss fogyasztásra szánt Ananas noire, a boliviai vadparadicsom, a Sun gala. „Ezeket a koktél-paradicsomokat nézd!” – vezettél körbe nagy ritkán, különleges kegyként megmaradt birodalmadon. „Az édes fajtáim: a Coralina, a Sungreen, a Sole, a Mini On, a Sunstream. S a nem-savas, könnyen emészthető vékonyhéjúak: a Big yellow, az Ökörszív-paradicsom, a Sweet Million, a Sweetie, és a Ponderosa Pink. Ezektől aztán nem lesz gyomorégésed! PH-juk 4,0 és 4,6 közé esik.”„Ó, mennyit locsoltad, kapáltad, kötözted őket! S naplót vezettél mindről. Nekünk persze szigorúan tilos volt a bemenet. Ott az előkert, meg a kerítés melletti ágyás, ott garázdálkodjak a virágaimmal, vagy amire úri kedvem szottyan. A Paradicsomkertnek csak egy kizárólagos ura lehet!Már egyre rosszabbul láttál. Sokdioptriás szemüvegeddel az orrodon, százas körtéjű asztali lámpád fénycsóvája alatt vezetted utóbb a naplóidat és ragasztgattad fel a paradicsommagjaidat.”Hogy megmozgassa megmacskásodott lábait, kiment a teraszra és szemrevételezte a „tájképet”. A hajdani virágzó, égőpiros Paradicsom helyén méregzöld, dús fűtenger hullámzott. S közte, mint szabadtéri szobrok, magas, kajla karók barnállottak. Gondolkodott. Sírt is egy sort.Aztán visszament, felnyalábolta a tetemes, magragasztékos újságcsomót, és kivitte a kertbe. „A legméltóbb helyre temetlek benneteket” suttogta. Egyenként gyújtotta meg a lapokat és szórta szerte a hajdani Paradicsom földjén. Az Utolsó Éden, az utolsó Menedék, az utolsó Paradicsom még egyszer fellángolt. Piros kis tüzek gyulladtak benne, egyik sarkától a másikig. Összefonódott és pattogva magasra szállt a füstjük. Sokáig áttetsző, sziporkázón szerteröpdöső pernyéjű ezüstfelhő lengte be, ezüstbúra fonta át az Ő Paradicsomát. 