– Adjisten! Remélem, nem veszed zokon, hogy fogalmam sincs, ki vagy.
– A tanítványa voltam egykor. Most ugyanazon a tanszéken oktatok, amelyiken egykor maga tanított.
– Egészségedre! Én az imént tudtam meg, hogy már nem adok elő. Állítólag már évek óta. Pedig reggel a barna öltönyömet húztam fel. Azt, amelyikben mindig az óráimat tartom… Ezek szerint tartottam.
– Magánál készítettem a diplomadolgozatomat Kafka álmai címmel. Annak idején együtt vettünk részt egy többnapos tanulmányi kiránduláson Prágában, amely alatt sorra látogattuk A per és A kastély szerzőjéhez köthető helyszíneket!– Nem emlékszem. Annyit tudok csak, hogy hatvannyolcban jártam Prágában, amikor még én voltam egyetemista. Akkor ismerkedtem meg az éhezőművészek csoportosulással, amelynek tagjai bizonyos szubkulturális körökben sajátos módon ápolták a Kafka-kultuszt. Hetente egyszer összejöttek egyiküknél, vagy valamilyen lebujban találkoztak, ilyen napokon egy falat eledelt sem vettek a szájukba, egész napon át Kafka-műveket elemeztek és az álmaikat mesélték egymásnak, közösen kitárgyalták azokat, valaki mindig jegyzetelt közülük, és a legsikerültebb feljegyzéseiket, vagy az azok alapján született eszmefuttatásokat később szamizdatban megjelentették és titokban terjesztettek. Kiadványaikon sosem tüntették fel sem a szerző, sem bárki más nevét, csupán a következő ismertetőjel szerepelt rajtuk: ÉHEZŐMŰVÉSZEK. Nem szenvedtek feltűnési viszketegségben, na meg ily módon megnehezítették a biztonsági szervek dolgát, amelyek tiltották és üldözték az efféle, a rendszer szemszögéből gyanús gyülekezeteket.– Érdekes… Bevallom, korábban még sohasem hallottam erről a titokzatos közösségről.– Miért is kellett volna neked hallanod róla?! Nem tudom milyen hallgató voltál, de úgy látszik, nem figyeltél az imént. Az éhezőművészeknek nem az volt a céljuk, hogy bárki is halljon róluk, imába foglalja a nevüket, vagy rajongása tárgyaként eszményítse őket, ők egészen egyszerűen csak a felvállalt küldetésükkel összhangban a legjobb tudásuk szerint tették a dolgukat abban a nyomorúságos korszakban!– Értem…– Egy frászt érted! De nem is fontos. – Dehogynem! Szívesen meghallgatom a történetet. Ha hajlandó elmesélni.– Elmesélni… Mint egy álmot, amelyből bűntudattal ébredünk. Lehetséges?– Befelé fordulást feltételez.– Volt az éhezőművészek között egy gesztenyebarnahajú óvónő, néhány évvel idősebb nálam, aki az összejöveteleken rendszeresen a felügyeletére bízott gyermekek álmairól is beszámolt. Egy összejövetel után felhívott albérleti szobájába. A házinénije vidékre utazott rokonlátogatóba, és három napig szabad volt a hajlék. Még most is érzem orrlyukaimban annak a szegényesen berendezett, enyhén penészedő szoba-konyhának a savanykás szagát, az olcsó szappannak és az egymás fürösztésére használt fateknőnek a meghitt illatát, a létező szocializmus odorát!– Ehhez nehéz bármit is hozzáfűzni…– Elfelejtettem a nevét. De ha emlékeznék is rá, vajon mire mennék vele? Az utóbbi években igen megcsappant az éhezőművészek iránti érdeklődés… Felice, Milena vagy Dora, már nemigen számít. Elárulok neked valamit. Ha már tanítottalak, biztosan tudod, hogy szakmai körökben elsősorban a Kafkáról írt tanulmányaim által váltam elismert irodalomtudóssá.– Igen! Olyan jól adta elő a prágai zseni műveit, olyan mélyre ásott bennük, mint előtte még soha senki, engem is teljesen megfertőzött, számos értekezést, kisesszét írtam magam is Kafkáról, mind megjelentek szakmai lapokban és folyóiratokban, lehet, valamelyiket olvasta is...– Miatta írtam annyit Kafkáról. – Tessék?!– Igen, ahogy hallottad! Az a cseh óvónő miatt. Akármikor is Kafkával kapcsolatban írtam valamit, mindig az a szomorú tekintetű leányzó meztelen vállának és nyirkos melleinek a képe lebegett előttem. Olvasd el újra a Kafka műveiről írt értekezéseimet, és tartsd szem előtt azt, amit most mondtam, meglátod, egészen más kontextusban fogod értelmezni az írottakat, rájössz, hogy nekem is azért kellett éheznem, mert nem tehettem másképp… Mert nem találtam ételt, mely ízlene…