Sándor Zoltán
Kihallgatás

– Ha helyet foglalt, uram, tessék kérem megmondani a nevét!
– Hívjon csak egyszerűen Senkinek. Elvégre mindannyian senkik vagyunk mások életében. Ön is az enyémben, és én is a magáéban.
– Elgondolkodtató eszmefuttatás, de kérem, szorítkozzunk a tényekre!
– Igyekszem, csak azt hiszem, nem beszélek egyazon nyelven a kortársaimmal.
– Azért kísértük be, mert fáklyával a kezében, mezítelenül bolyongott a városközpontban. Emlékszik rá?
– Hogyne! A házakon nem voltak ablakok, az emberek pedig meredten álltak a nappali homályban, és csendben figyelték, ahogy a körülöttük lévő tárgyakon lassan lerakodik a por – a bizonyítéka annak, hogy a világ az ember nélkül is működik.
– Azt kiáltozta: önmagam keresem!
– Gyakran felmerül bennem a kérdés: ki vagyok én? De, ami ennél sokkal érdekesebb: én szükségszerűen mindig én vagyok, vagy olykor esetleg valaki más is lehetnék?
– Meg tudja mondani, hogyan került ide?
– Azt senki sem tudja megmondani. Azért nem, mert a város határvonalai ott kezdődnek, ahol véget ér a képzelet: az egyik pontból a másikba vezető út állandó változásnak van kitéve. Emiatt valamennyi városlakó már évtizedek óta nem találkozott szeretteivel: azokkal sem, akiket ismer, és azokkal sem, akiket sorsánál fogva meg kellett volna ismernie.
– Felteszem a kérdést másképp: hol tartózkodott korábban?
– Sehol. Ez életem első napja.
– Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, konkrétumokra van szükségünk: lakcím, személyi szám, esetleg valami más ismertetőjegy, ami alapján megkereshetjük az adatbázisunkban.
– Én nem lehetek egyszerre két helyen. És mindig csak itt vagyok.
– Minden létező szerepel a rendszerben. Aki nincs benne, az nem is létezik.
– Megtörténhet, hogy valaki úgy van, hogy nincs. Akárcsak a nulla. Nem csak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz.