Smit Edit
Ködkirály

Évek óta tervezek már egy balladát
írni, homályost, ahogy kell, kedvem szerint.
Régi tragédia, hőse a Ködkirály,
a lényegét én mégis újraverselem.
Három az alapszín: éj a sötét halál,
midőn a történetmag akörül kering,
másik a szerelem, harmadik a viszály
s a harc: mind a létet mozgató értelem.
Számba vettem szókincsemnek a garmadát,
üres előttem a lap még így is megint.
Hőseim már élnek, a történeti szál
adott, a lejegyzésük lesz csak énekem.
Ködkirályom kész, senki jobbat nem talál,
régóta nem változott. Erre feltekint
a párja, hiszen ő mára tündéri lány
lett boszorkányból, változóból lételem.

A király messze földön, ködben született.
Nem tudni, hogy honnan jött ő: Sehollakó.
Úszott víz felszínén, kerülte a Napot,
útjai során a széllel vitatkozott
évmilliók óta a területeken.
Hogy keresztül-kasul a világot fakó
arccal járta, tavasz engedte a fagyot,
ő meg az erdő mélyén elkalandozott.
Mammutfenyő tetején hősünk betegen
üldögélt, míg hajnali Tündér kacagó
hangjára nem riadt: „Orrod mit lógatod?
Vesztettél a kártyán? Hívjak talán papot?”
„Nem játszom. Az utam céltalanul vezet.
Az erdőt járva otthon lenni volna jó,
de lehúz szürkeségem. Most káprázatot
látok! Ki és mi vagy? S hol van az otthonod?
„Otthonom az Erdő, ez a rejtekhelyem.
Szitakötőlétem bűvölet s bájoló:
éjjel, akár a holdfény, varázslat vagyok,
nappal tündér lovaként réten táncolok.”
„Mi hát a valód? Mi áll mindenek felett?
Ha vonz is kettősséged, nekem nem való.”
„Ha szerelem nem töri a varázslatot
meg, nagyon sok nyarat még újra számolok.
Tündér pajtásának lennem nagy élvezet.
Tündérség lényege – bár engem hajt a jó –,
hogy csábító legyek.” Arról már hallgatott,
az Erdőben régen miért volt átkozott.

Köpenyébe zárta a Ködkirály a lányt,
párába burkolta, súgta halk énekét.
Karjába kapta őt, hajnali fénysugár
tört át a lombokon, táncolt s lejtett vele.
„Hajnali Tündérem, tölteném már magány
helyett veled az időm, csak szód kéne még.”
„Tarts velem kunyhómba! Szomszédom jégmadár,
tanyánk a forrás mellett a vadgesztenye.
Régen e forrás mellett pásztor vert tanyát.
E helyt öltöm fel szitakötőlétem én,
itt lesz táncom játék, elbűvölt léthatár,
a mező fényében reggelek kedvese.
De ma éjtől nélküled nem járja a tánc,
hogy éljek, abban is a társam kell legyél!”
„Veled tartok, ha kihunyt már az éj-sugár,
ha gyilkosom is a Nap, ha el is veszem.”
„Jaj, Ködkirályom, hallod-e a károgást?
Nélküled a ruhám már csak a szemfedél:
rontást hoz rád a Nap, érzi a vészmadár,
együtt emelkedünk a magas égbe fel.”
Késő ez a sóhaj, oda a pára már,
tűnik a ködkirály, vele a szenvedély.
Lankad a zöld szárny, többé nem táncol lazán,
párja után hullik, elfogy lélegzete.