Smit Edit
A kanyarokon túl

Mindig úgy álltál velem szemben,
mint alkonyatkor a közeli Nap hatalmas
teste a síkságba révedő emberrel.
Már fényévekre vagy tőlem.
Felhők jönnek és mennek közöttünk,
kanyarog az út alattam, kamionok
törik meg tekinteted ritmusát, fák
takarják ki néha arcod, elhalkuló
mosolyod beleolvad az őszi színekbe.
A következő kanyarból kiérve látom,
már alig a Föld felett homlokod fénye,
elsápad árnyékod a foszlány mögött,
pedig arcod sokáig éltetett, amíg magasan
jártál felettem.Nyár volt még akkor.
Most szem elől veszítelek minden újabb
kanyarban, s ha még felbukkansz, a régi
tüzedre emlékszem, s minden szél,
ami felőled érkezik, a forróságodat idézi.
De mire este a városba érek, szemem
megszokja a testetlen sötétet.