Szögi Csaba
[A nap felszíne…]

A nap felszíne úgy zárult össze mögöttem, mint valami hatalmas égi kloáka, éppen csak annyi időm maradt, hogy a pásztorbotomat magam után ránthassam. Lihegve rogytam le egy kidőlt oszlopra az útfélen, hatalmasat kortyoltam a kulacsomból, és csak ezután néztem körbe a terepet felmérendő.
Nagyjából ugyanaz a kép fogadott itt is, mint amit magam mögött hagytam, ugyanaz a végeláthatatlan ódon épületsorok, ugyanazon széles országúttal, mely végigvezet közöttük, azzal, hogy ebben a közegben a színek ezerszer, milliószor fényesebbnek hatottak, ugyanakkor a fromák meg sokkal képlékenyebbeknek, átjárhatóbbaknak. Az országútba torkolló mellékutak a sarkokon túl néhány lépésnyire már valami éles félhomályba, gomolygó színmasszába vesztek. Nem voltam benne biztos, hogy az eredeti irányt kell-e követnem, vagy pedig, ha letérek róla, magam is feloldódok-e ebben a masszában, avagy teljesen mindegy, merre indulok, úgyis ugyanott kötök ki: egyszerre mindenhol és sehol. És van-e itt egyáltalán értelme a déli iránynak? No meg, ha már itt tartunk, a földön vajon volt-e? Igaz, ott korlátok közé szorított a jobbról és balról is hömpölygő vízáradat... No de mi van akkor, ha ugyanaz itt is ugyanúgy ott van? Viszont ha ott van, csakugyan korlátoz-e? És „lent” a földön? Ott korlátozott?...
Az oszlopon ücsörögve be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzik Sántha Lucián bölcs útbaigazítása. A társasága legalábbis mindenképpen. Életformának itt semmi nyoma. Ami azt illeti, mozgásnak, sőt bármi hangnak, nesznek se. Mintha a téridő elveszítette volna hullámtermészetét, maradt látszólagos részecskékből kirakott állómozaik, kivéve a közeli horizonton észlelhető lomha színgomolygást. És persze a saját mozdulataimat. De ezek valóban a sajátjaim? Hirtelen elkezdtem mindenben bizonytalanná válni... Sántha Lucián sokszor bizarr ötletei valóban olyan bölcsek voltak?... Vagy csupán bölcseknek tüntette fel őket valami homályos cél érdekében? Mert miért volt olyan rendkívül fontos egy bizonyos irányba elmozdulni, ha már maga is azt állította, hogy tér és idő puszta illúzió? Rendben, „ki a koponyánkból”... De akkor is! Nem lehet mozdulatlanul megülni, és megvárni, hogy a válaszok odaérjenek hozzád? Hát, én inkább maradok ezen az oszlopon gubbasztva, aztán majd kiderül, jöjjön, aminek jönnie kell, határoztam el magamat.
– Hát igen, a válaszokra még bizony várnod kell – szólalt meg ekkor hirtelen a közelemben egy ismerősen csengő testetlen hang –, de a kérdéseidet egyre ügyesebben teszed fel, ezt el kell ismerni!
Meghökkenve kaptam fel a fejemet az égre, ahonnan egy másik nap szórta rám a sugarait. Hogy mi van? Az égre? Egy másik nap?!... Magam is az állókép sóbálványává dermedtem.

*

És aztán csak ültem ott az oszlopon a botomat markolva, mozdulatlanul, nem keresve tovább a hang forrását, ami különben is egyszerre zengett mindenhonnan, de nem közölt aztán semmi egyebet, visszatért a végtelen halotti csend, és lassanként elkezdett rólam lefoszlani a gúnya, és már a bőröm is repedezni kezdett, a repedésekben megült a finom csillagpor, rólam is mállott már a vakolat, mint a romos épületekről körülöttem, meg az égboltról, meg arról a másik napról ott az égbolton, és akkor egyszer csak lassan, majd egyre sebesebben maga az út kezdett el haladni alattam, illetve a kidőlt kőoszlop alatt, amin ültem, és akkor az állókép egészében elkezdett átváltozni mozgássá, és ahogy jöttek felém kétoldalt az egyre éteribbé váló kopott épületek, sorjában mind önmagukba roskadtak nesztelenül, finom csillagporrá hullottak szét, a néma csillagszél átfújta őket az egyre éteribbé váló testemen, amíg nem maradt más bennem és körülöttem, mint a némán ásító éteri űrazúr és előttem egy végtelenbe kanyargó, finom porral felszórt, néma csillagösvény. És akkor az a másik nap is lezuhant csendben arról a másik égről, egyenesen a csillagösvényre, és ahelyett, hogy elenyészett volna, számtalan csillagoszloppá változott az út két oldalán, és a csillagoszlopok egyre sebesebben száguldottak el mellettem kétfelől, és mindegyikükön egy-egy lángbilinccsel megfeszített angyal vonaglott némán kacagva, és mindegyikük orcája Sántha Lucián arcát formázta, a világra hozójuk arcát formázta, az én saját arcomat formázta, szemgödreik, fülkagylójuk a koponyájukba olvadt, sötétszürke bőrük fehéren izzott, orrlikaik parázslottak és sűrű füstöt fújtak, ajkaik olvadtan, hosszúra megnyúlva pásztázták a néma horizontot, perzselődő szárnyaik vége lehullott, és elvegyült az út csillagporával, és akkor az országút már eszeveszett sebességgel száguldott el alattam, hogy tűzoszlop, angyal, csillagpor egyetlen fényes csíkban egyesült, és egyszerre csak elfogyott alólam, és egy rőt tűzörvényen keresztül kiköpött magából, pontosan oda, ahol Sántha Luciánnal elváltak útjaink.