Ványai Fehér József
Andersen meghalt

– Hol napoztál? – ereszkedett le Majláth Arnold főszerkesztő a Benczi Zsolt melletti székre a Zaránd Megyei Futár szerkesztőségében vasárnap délután. Már estébe hajlott, de még hétágra sütött a nap. A lap már elkészült, csak a legaktuálisabb híreket ollózták még be a törzsanyag mellé. Felhívták a mentőket, rendőrséget, tűzoltókat, s lejegyezték, amiket hallottak tőlük. Ez a feladat zömmel az ügyeletes Benczire hárult, de iszonyatos másnapossága kissé hátráltatta az eredményességet. Végül sikerrel zárt, szerencsére nem történtek tragédiák, egy-két közlekedési baleset, kazaltűz, ilyesmi, de látszott rajta, hogy belül szenved, mint disznó a jégen.
Benczi dünnyögött valami válaszfélét a főnöknek („kapálgattam a kertben”), de mindketten tudták, hogy hazudik. Másnaposságát arcára írták, vöröslött a feje, mint a róka céklás farka, vérnyomása egekbe szökött. Kezdődő cukorbetegségéről mit sem sejtett, azt hitte, azért piroslik, mint egy paprikajancsi, mert nem bírja a piát (különben tényleg nem bírta). Felrémlett előtte, hogy tegnap háborgó gyomrát nem csillapíthatta tovább, a mellékhelyiségben sugárban okádta az epét a fajanszba.
Előző este Börczögő Attilával, a térségi média fenegyerekével ücsörgött a Pokol tornáca alvilági névre hallgató krimó teraszán, és próbálták kihüvelyezni az aktuálpolitika jövőnek szóló titkait. Börczögő annyit bírt inni, mint Jack Kerouac és Hajnóczy Péter együttvéve, bivalymájjal áldotta meg a teremtő, ha este berúgott (ami gyakran előfordult vele), reggel különösebb fájdalom nélkül nyitogatta a csipást.
Benczi gyönge hasnyálmirigyet örökölt felmenőitől, ha kirúgott a hámból, otthon négykézláb, kezét hasához szorítva közelítette meg a mellékhelyiséget. Áldás ez, vagy átok? – morfondírozott magában. Jóval később rájött, hogy inkább köszönheti gyöngeségének, tulajdonképpen azért nem lett alkoholista, mert nem akart önmagának sűrűn fájdalmat okozni. („Hát hülye vagyok én, hogy kínzom magam? Te állat!”) Így emésztette a lelkiismeret.
Romantikus idő járta, minden második kezdő azt képzelte magáról, hogy ő az ifjú Ady Váradon, s hozzá Vak Gyula húzza nyűtt vonóján a Bodegában az édeskeserűt. Ám a valóságban se Várad, se Ady, se Vak Gyula, se bodega, se nyűtt vonó… Jött a Nagy Kiábrándulás.

De itt még nem tartottunk, mert a szeriben arra készülődtek, hogy neten küldik át a kész oldalakat a nyomdába. Cenzorra nem volt szükség, mert ezt a szerepet látványosan töltötte be Selymes Ottília felelős szerkesztő, aki gyakorlatilag a Zöld Föld megyei szerveződéseit irányította. Ő már eleve nem engedélyezte a firkászoknak a sikamlósabb témák kidolgozását, így aztán utólag sem kellett kiherélni a szöveget. Kényelmes megoldásnak bizonyult mindenki számára. Ma estére vendéget hívott, Sötét Richárdot az agit. prop. osztályról, hogy tartson kiselőadást a sajtó és a politika viszonyáról. Az újságírók minden más programot el tudtak volna képzelni maguknak vasárnap estére, de beletörődtek, hogy ami kötelező, azzal nem érdemes viccelni.
Sötét hórihorgas alakja betöltötte a kistermet, feje búbja majdnem súrolta a mennyezetet. Benczinek Zsömbörgi őrnagy jutott róla eszébe a katonaságtól, aki fel s alá járkálva úgy pergette ki a szavakat, hogy közben állandóan ömlött ki a cigarettafüst a száján. Sötét nem dohányzott, legalábbis nem annyira szenvedélyesen, viszont egyszerűen és egyértelműen fogalmazott, nem kedvelte a mellébeszédet.
– Mi hát a sajtó feladata? – tért a tárgyra, bár tudván tudta, hogy hallgatói kivétel nélkül képzett médiások. – A legelső az, hogy mi benne legyünk az újságban, lehetőleg a címlapon, de legalábbis ott kezdődjön a rólunk szóló anyag, aztán belül folytatódhat. Ha fontos a téma, természetesen főcím. Ja, és a fotó, gusztusos képanyag előnyös megvilágításban, nemkívánatos szeplők és ráncok kiretusálva.
A hallgatóság rutinosabb fele egykedvűen bambult maga elé, de az újdondászok, akik a Nagy Fellángolás idején mellszaggató hittel fogtak munkához, hüledezve néztek össze.
De Sötét nem jött zavarba, még elszántabban és cinikusabban folytatta.
–Az ellenfélről, még egyértelműbben: az ellenségről jobb, ha tudomást sem veszünk, vagyis saját felületeinken ne foglalkozzunk velünk. Vagy, ha mégis, inkább csak rossszat.
De érezte, hogy mindez nem elég, nem bizonytalanítja el eléggé a hallgatóságot, ezért valami megrendítőt szeretett volna mondani, amivel kiváltja a megfelelő hatást, mindazonáltal elülteti a félelmet a lelkekben. De nem készült előre, improvizált, ami nem sült el túl jól, csak egy közhely jutott eszébe:
– Andersen meghalt, a fia sem él már.
A közönség tényleg nem értette, mire akar célozni evvel, hiszen az évtizedekkel korábban divatos szlogen üresen, jelentés nélkül szólt e közegben. Sötét a pillanatnyi, ki nem mondott értetlenséget kihasználva lelépett a pódiumról, viszont a remélt következményeket éles szemmel figyelte. Neki nem akadtak érvényesülési problémái, nagybátyja az Elbocsájtott Légióból ejtőernyőzött a fővárosi Szabad Kürthöz, s tudósítónak maga mellé vette torontáli rokonát.

– A rohadt életbe, az átkozott Kelet! – nyavalygott később Benczi egyik ejtőzésük, katzenjammeres kínlódásuk alkalmával a Kispipa kármentője pultjára támaszkodva. Volt hajlama elveszni a bulváros ezotériában.
– Miféle Kelet, te hülye, ahol most vagyunk, valamikor az egésznek a közepe volt! – replikázott Börczögő.
– Ja, Magyarország közepe, ez tetszik! – nyalta és nyelte a sörhabot a másik. – Most akkor Pusztavacson vagy Szarvason van Magyarország közepe? De ezeken kívül is tucatnyi helyen reklámozzák magukat így.
– Ez az ungarische sóbiznisz, kisgyerek… De hagyjuk is, inkább rendelj még két korsó sört a számládra, plusz nekem tüskét is hozzá.
– A piálás is olyan már itt, mint a fátum. A gyöngék azt hiszik, önégető lázadásukkal elérhetnek bármit a mai világban. Csak kiröhögtetik magukat…
– Engem már nem érdekel a szerencsétlenek sorsa. Aki hülye, szenvedjen… Én felmegyek Pestre…
– Olyan vagy, mint Csáth vidéki zenészei közül egy. Tehetségesek, de rajtuk kívül nem érdekel ez senkit, elsüllyednek a mindennapok mocsarában, az italban és a kilátástalanságban. Pestre? Szerinted vár ott téged valaki?
– Ami régen a táncdalfesztivál volt, az most az x-faktor. Igenis, kellenek az eredeti arcok a médiában, egy iciri-piciri szerepet nekem is oszthatnak.
– Mit akarsz, te nagyon marha? Énekelni? Olyan fahangod van, hogy legföljebb a magukat direkt kiröhögtetők között indulsz eséllyel. Megáll az ész!
– Énekelni, egy frászt! Nem igaz, hogy egy szerkesztői posztocska nem akadna nekem valahol, ahol némi pénzmagot is képesek csurgatni hó elején. Két és fél hónapja egyetlen fillért sem láttam a tulajtól, aki mást sem csinál álló nap, mint issza a viszkiket a Stopban és pókerezik ötezres alapon.
– Figyeld meg jól, amit mondok! Te nem méssz sehová, itt fogsz megöregedni és elrohadni, hatvan évesen majd te leszel a szakma nagy doyenje, kitüntetnek és mutogatják az unokáidat a városi tévében…
Ezen a ponton megfeneklett a társalgás, Benczi és Böczörgő túl régi és túl jó haverok voltak ahhoz, hogy egymásnak ugorjanak. Sőt, hajlottak a kiegyezésre, megállapodtak abban, hogy ez a Sötét Ricsi nem is akkora barom, mint amilyennek látszik.
– Mese nincs, Andersen meghalt – idézték az általuk gúnyosan élő klasszikusnak nevezett médiaszakembert.
– És a fia sem él már.
Röhögtek.