Vasagyi Mária
Calveston után...

Calveston után sós ízű, kellemes szél fújt a tenger felől azon a nyári délutánon 1955-ben, midőn Baytown felé gyalogoltam. Megállt mellettem egy régi autó, még a harmincas évekből, amatőr kéz festette fehérre, ragyogott a napsütésben. Beszálltam. Középkorú indián vezette, Kéktarisznya Joe a nevem, mutatkozott be, ő meg itt mellettem Teddy Harrison, a segédem. Houstonba tartunk az Egészségügyi Világszervezet kutatói kongresszusára, tudományos munkám eredményéről fogok ott beszámolni, dicsekedett Joe úr nem kis büszkeséggel, a csomagtartóban a hosszú kísérletezések eredménye, megnézi? Meg, mondtam illetődötten. Több száz üvegcse sorakozott selymes anyaggal bélelt ládában, tartalmuk folyadék, színe minden üvegben más és más, a fehértől a feketéig százféle árnyalatú. Az örök élet elixírjei!, kiáltotta Joe úr, s teátrális mozdulatokkal magyarázta, a fehér a csecsemőknek, a fekete az öregeknek, a közbülső színűek a fiataloknak, középkorúaknak stb., mi már kipróbáltuk!, és akkor végignézett rajtam Joe úr, magának sötétszürke jár, majdnem fekete, van is az autóban egy, odaajándékozom. Baytown előtt megszűnt a tenger, almáskertek következtek. Piroslott a gyümölcs, kerekre csiszolt rubinkövek ragyogtak zöld bársonyban, hű, de megennék egy almát, nyafogott Joe úr, megálltunk, Teddy kipattant az autóból, mint órából a rugó, ha ügyetlenül vizsgálgatod, és egy pozsgásarcú, nyakig védőruhás legény már hozta is az almát, nem egyet, hanem egy egész kis papírzsákkal, jól mossák meg, kötötte lelkünkre, az előbb permeteztük, és porzott a stanicli, midőn Teddy az ölébe vette, hajtogatta is sebesen az orra elől a fehér port, és Joe úr még ott, ültében kiválasztott egyet, nem egészen érett, szólt be az ablakon a védőruhás, most spricceltük huszonötödször, oké, köszönte meg Joe úr a váratlan ajándékot, amiből mindketten hamarosan jóllaktak, maga is egyék, finom, szólt hátra hozzám Joe úr, de mivel nem szeretem az almát, el kellett utasítanom, hát akkor igyon egy kortyot ebből a csodaírből, és intett Teddynek, s őodanyújtotta nekem a majdnem feketét. Még Baytownba sem értünk, meg kellett állni, Kéktarisznya Joe és Teddy rosszul lett, pár perc alatt örökre elszenderült. Jöttek értük a mentők, de hiába. Engem órák hosszat faggattak a rendőrök, mire megértették a történteket, a váratlan halálesetek végére pontot majd a boncolás eredménye tesz, mondta bölcsen bólogatva a nyomozó, és gondolataiba merült, észre sem vette: társaim, a körénk gyűlt világjáró csavargók és nímandok és koldusok és csóró senkik, a minden utak és úttalan vidékek toprongyos, örökké szomjas vándorai vélem együtt végigízlelgették a karcsú üvegcsékből Joe úr és társa, Teddy kotyvalékát, hiszen ez nem is szeszkó!, bizony nem gin, de oltja a szomjat!, kiabálták, és cuppantgatva vedeltük, mint a legjobb whiskyt szokás. Nem volt az csodaszer, íze sem volt, de lám, kettőezer huszonkettőt írunk, és még mindig itt vagyok!