Vasagyi Mária
A nagy író fölhúzta szemöldökét...

A nagy író fölhúzta szemöldökét, és szája szögletét sírósra igazítva igyekezett bánatos arcot vágni, midőn az anya tudatta véle halovány képű egyetlen fia, a dilettáns rímfaragó halálát, ó, jaj, szegény, miért is hagyta el a várost, és hova gondolt, Pesten boldogulni?, manapság?, lamentált a nagy író, és oly ügyesen mímelte az együttérzést, hogy kis híján könnye csordult, mikor temetik?, még nem tudja?, hogy-hogy nem tudja?, nincs pénze hazahozni?, még hogy én intézzem?, sajnálom, asszonyom, de ahhoz sem módom, sem pénzem!, minek gondol engem?, krőzus vagyok én?, vagy temetkezési vállalat?, Concordia?, neeeem, ne is haragudjon, még közrejárni sem…, uram, szakította félbe az asszony, a nagyok attól nagyok, hogy lehajolnak a kisebbekhez, és azt hittem…, folytatta volna, de a nagy író sebten kulcsra zárta előtte a kaput, és hangosan morfondírozva sietett a puszpángbokros kerten át a házba, és gondosan behajtotta a spalettákat, nehogy behallatszon az utcáról a zokogás.