Verebes Ernő
Lélekszín holmik boltja

Létezik egy ajándékbolt, amelyben felettébb furcsa tárgyakat árulnak. A neve: Lélekszín Holmik Boltja. Az itt előforduló portékák mindegyikén olyan árnyalatú fény dereng, mint amilyen színű annak a vásárlónak a szeme, aki kiválasztja őket. Van bennük valami közös: a tekintetek, melyektől feltöltődve megkapják azt, amire nem létező gyakorlati hasznuk felett mindig is vágytak: egy velük megajándékozott lény örömét, és egy, ebben az örömben történő megszületés lehetőségét.
Az az ember, aki azon a napon bement abba a boltba, nemrég szabadult. Később azt vallotta, hogy nem a börtön az oka szabadságvesztésének, hanem maga a szabadság, ami elhiteti létjogosultságát a delikvenssel, azután pedig, egyik pillanatról a másikra, cserbenhagyja őt. Így ítélkeznek legtöbbünk felett, mondta barátainak néhány nap múlva, akik ugyan nem várták a börtön kapujában, de megüzenték neki, hol, és mikor találhatja meg őket, miután kiengedték.
Így került sor arra, hogy a Lélekszín Holmik Boltját nevezték meg, oda menjen, ott fogják várni, szombaton délelőtt tíz órakor. Nem is tudott erről az üzletről. Hiába, hiszen aki születése óta szabadságvesztésre ítéltetett, vajmi keveset tudhat a külvilágról. Ami odabentről látszik, az csak a fák teteje, meg egy-két huzal, ami a villanyoszlopok között feszül. De ezt is csak később tudta meg egy frissen odaköltözött cellatársától. Nem, ezek nem ruhaszárító kötelek, világosította fel amaz, ahhoz túl magasan vannak, különben sem szárad rajtuk semmi. Az elektromos energiát szállítják, hogy mi itt este felkapcsolhassuk a villanyt, amíg az őrök le nem oltják. Hogy percek alatt elaludjunk? – kérdezte ő, mert a börtöniskola elsősorban gyors következtetésekre tanította a születéstől ítéletre kárhoztatott rabjait. Igen, meg azért is, hogy ne sokáig bámulhassuk egymást ebben a hideg, fehér lámpafényben. Kiöli a színérzéket az ember szeméből, és mire kikerülsz innen, már csak fehér-feketében látsz. A másik igyekezett türelemmel viseltetni a születésétől rabként szenvedő kérdései iránt, habár ez nem ment könnyen, hiába világosították fel korábban a cellatársára kirótt ítélettel kapcsolatban. És mondd csak, mikor szabadulsz? – kérdezte az új cimbora, hogy másra terelje a szót. Úgy tudom, akkor, amikor megint egyedül maradok a cellában – válaszolta ő, mert a folyosón, séta közben, ilyen kósza híreket hallott. A másiknak erre a válaszra elborult a tekintete. Mi a baj? – kérdezte ő, mert látta, hogy baj van. Semmi, felelte amaz. Inkább törődj magaddal. Nem sokat tanulhattál itt benn. Ha egyszer kijutsz, rosszabb lesz, mintha meg sem születtél volna. Rövid csend következett. Attól is lehet valami rosszabb? – érdeklődött ő, hisz a születése óta nem tudta, hogy a világon van. Ki tanított meg beszélni? – kíváncsiskodott a cellatárs, merthogy ilyen rabbal még nem találkozott. Jöttek be ide hozzám emberek, nem tudom kik, ők etettek, meg beszéltek hozzám, de ezt egy ideig talán észre sem vettem – vallotta ő zavartan, mert a kezdetekre nem tudott visszaemlékezni, sőt, azt sem tudta, mióta létezik itt úgy, hogy tudja, hogy a világon van. Feltehetően a másiknak is ilyesmi járt az eszében, mert egy ideig nem kérdezett semmit, csak szórakozottan vakargatta a nyakát. Azután azt is abbahagyta, és az eredendően bűnös társára nézett.

***

– Engem halálra ítéltek, gyilkosság miatt.
– De ártatlan vagy, igaz?
– Nem vagyok ártatlan.
– Mint ahogy én sem.
– De te az vagy. Csak előre ülöd le azt, amit még meg sem tettél.
– Akkor azért nem tudok nyilatkozni.
– Senki sem kérte.
– Akkor miért kérdezel?
– Nem tudom. Valamit tisztáznom kell, mielőtt felakasztanak.
– A golyó általi halál nem lenne egyszerűbb?
– Nekik biztos.
– Kit öltél meg?
– Egy anyát. A magzatával együtt.
– Az kettős gyilkosság.
– Nem. A magzat túlélte. Még idejében kivették szegényből.
– A feleséged volt?
– Olyasmi. De most meg te kérdezgetsz engem.
– Igen, mert ennek is eljött az ideje. Most kell tisztáznunk a kettőnk viszonyát és szándékait.
– Nekem nincsenek szándékaim.
– Mi lett a gyerekkel?
– Nem tudom, de gyanús.
– ?
– Jó pár év telt el az óta. Fogalmam sincs, mi lett vele. Talán örökbe fogadták, vagy intézetbe került, vagy már ő is halott.
– Nem hinném, hisz még te sem haltál meg.
– Először életfogytig tartó börtönre ítéltek, de miután kicsináltam azt a vízfejű, péklapát-kezű szadista őrt, súlyosbítottak az ítéleten.
– Ha kiengednek, a barátaim várnak majd rám.
– Remélem, a fiam még él.
– Fiú volt? Illetve: fiad lett?
– Igen. Mindig abban reménykedtem, hogy találkozom vele.
– Ennek már igen kevés az esélye.
– Nulla. Mit is mondtál, mikor szabadulsz?
– Ha téged elvisznek innen.
– Kivégezni?
– Máshová nemigen vihetnek.
– És a barátaid várnak majd rád, a kapu előtt.
– Igen. De nem a kapu előtt. Egy boltban. Egy ajándékboltban.
– Érdekes. Szerintem megérdemelsz egy szép ajándékot.
– Nem tudom. Azt sem tudom, milyen bolt az. Azt sem tudom, hogy néz ki egy bolt.
– Hát persze, honnan is tudhatnád. De biztos sok minden közül lehet választani.
– Mi az a sok minden?
– Választasz nekem is valamit?
– Mit válasszak?
– Nekem már teljesen mindegy. Valamit.
– Rendben van. Majd félreteszem.
– Jól őrizd meg, mert sokáig tarthat, míg…
– Semmi az, csak ki kell várni.

***

Azon a szombaton, pontosan tíz órakor, belépett a boltba. Félhomály volt, és mintha a tenger szagát érezte volna. A tengerét, amit sosem látott, és az illatát sem ismerte. De tudta, hogy ez a tenger. Odabenn nem volt senki, csak az eladó, aki kékesszürke vászonkabátot viselt. Megkérdezte a belépőt, hogy mi járatban, mit szeretne. Ő azt válaszolta, hogy a barátai várják itt, velük kell találkoznia. Hát, akkor valóban várnia kell, mert ide, mióta aznap kinyitott, még nem jött egyetlen vásárló sem. Jól van, gondolta ő, majd hangosan ki is mondta: jól van, akkor várok. Nézzen szét addig, hátha megtetszik valami, udvariaskodott a boltos. Jól van, akkor szétnézek, válaszolta, miközben érezte, hogy ezt már nem kellett volna mondania. De azért megindult a polcok között, mintha nézelődne. Érdekesnek találta, hogy minden áru be van csomagolva, méghozzá egyforma színű csomagolópapírba. Minden ajándék – ha azok voltak egyáltalán –, szürkéskéken pompázott különböző alakzatokban. Volt ott gumibot alakú, késpengére hasonlító, ollóként szétmeredő, körteszerű, végén egy fogantyúval, egyszerű láda, aztán lavórforma, kötélként összetekert spirál, lámpabúra sodrott kötélen lógva, valami állatszerű, ami négy lábon állt, és végül egy ember, amelyik mindenkire hasonlított. Ilyenből több is volt. Álltak egymás mellett, vagy egymás felé fordulva, mintha társalognának.
Ezeket jól szemügyre vette. Szerette volna őket megkülönböztetni, de nem sikerült. Egy emberként álltak ott, mozdulatlan csendben. Körülbelül fél óra múlva megjelent a boltos szürkéskék vászonkabátjában, és megkérdezte, érdeklik-e ezek a figurák. Nem tudja, válaszolta ő, nem ismeri őket, pedig már egy ideje itt áll mellettük. Nyilván sok időnek kell eltelnie, mire rájön, kik ezek, és mit akarnak. Ha nem tévedek, maga egy volt fegyenc, igaz? – kérdezte a boltos cseppet sem barátságtalan hangon. Igen, az vagyok, most szabadultam, és várok valakiket. Sajnos, nem tudok tanácsot adni, tárta szét a kezét az eladó, és neki kimondottan jól esett ezt a kézszéttárást látnia, hisz e mozdulaton kívül már egy ideje nem tapasztalt semmit, ami életszerű lenne.
Jó, akkor várok, jelentette ki, mintha egyéb dolga is lett volna. Pedig nem volt. Az égvilágon semmi dolga sem volt. És akkor megmozdult minden. A boltos mosolyogva odébb ált, holott neki sem akadt más teendője, ha csak az nem, hogy távolabbról győződjön meg valamiről, amit először talán ő sem hitt el: hogy miként kel életre mindaz, ami szürkéskék csomagolásban eddig a polcokon pihent. A bot felugrott. A késpenge kibújt a csomagolásból. Az olló kattogott, a buzogány megpördült. A láda kinyílt, a lavórból tengervíz ömlött ki, a kötél egy hajóba kapaszkodott, a lámpa kigyulladt és imbolyogni kezdett. Egy kutya felvonyított, és az emberek, akik addig egyek voltak, üvöltözni kezdtek egymással sűrű gesztusok közepette, majd mindegyik munkához látott: az egyik megfenyítette a másikat, aki kést rántott, hogy a mellette lévő lavórból kiömlött a víz, a hajókötél megfeszült, majd elszakadt, a kanócos lámpa a falnak csapódott, és tüzét végigfolyatta a deszkarácson, mire a kutya ijedtében a tengerbe ugrott.
Állat a vízben – üvöltött fel valaki, amire hangos hahota volt a válasz. Mire vársz, szólt oda az egyik ember neki. Kimented, vagy nem mented? De hát én nem tudok úszni, felelte ő. Jó, akkor majd én, kiáltotta az, és a tengerbe ugrott. Amikor kapálózva felbukkant a habok közül, még utoljára visszakiáltott: de nekem is válassz valamit, hallod? Valami olyat, amiről még eszedbe jutok! Azután elnyelte a tenger.
Az egész néhány másodpercig tartott. A boltos a pult felől integetett neki, hogy menjen oda.

– Úgy látom, sikerült választania.
– Igen, azt hiszem.
– De hát megfulladt.
– Az ilyennél sosem tudni.
– Nem is lehet újracsomagolni, szétázna a papír.
– Nem baj, csak csomagolja be. Mire hazaérünk, lehet, meg is szárad.
– Maga tudja. De nem kár érte. Elvetemült egy ember volt.
– Tudom.
– Maga messze lakik?
– Hát, elég messze.
– Akkor már el sem kell temetnie.

***

Nem is kellett, mert valahol a Horn-foknál egyszerűen a tengerbe eresztették. Szürkéskék cápák hada viaskodott érte, s ő csak nézte, amint a megérdemelt büntetés utoléri.