Csiby Édua Boglárka
Védtelenül

Kihallgatott minket a tér,
a csöndet letaposta, és
elbújt a legkisebb sarokba,
onnan magától nem jött elõ.
Portrékat rajzolt maga köré,
ott lakozott a gyerekkori
emlékemet õrzõ is.
Bemerészkedtem, de légszomj
gyötört, lehet, csak az emlékezés,
vagy testem uralma szólt.
Szóra intettem láthatatlan
árnyak vad orgánumát, de
rettegtem kiszámítható bukásomtól.
Ösztöneim pihenõ állásban vártak,
de ide az idõ épp csak megérkezni
tud. Csak kiszáradt múltat
olvasztott fel, illékony
árnyak a falon, a végsõ számon
kér engem, hogy mért mérem,
úgy mintha enyém lenne,
a birtoklás itt veszedelmes,
lefogytam kiesett emlékek éhezésétõl.