Előbb a lakóházunktól jobbra nyíló utcán kellett végigmenni. Elhaladni a rendezett pázsittal és kerttel övezett, legkülönfélébb színű házak mellett. Egyik-másik házhoz gyümölcsös is tartozott, de azok az utcáról nem látszottak. Évekkel később szégyenérzetem támadt az éj leple alatt lopott barack és alma miatt. Ami elsőre szórakoztató volt és izgalommal járt, az hosszan tartó rossz és kellemetlen érzést hagyott maga után.Egyszerűbb és gyorsabb is volt biciklivel megtennünk ezt a távot, majd jobbra kanyarodva áthajtani a vasúti híd alatt, s még tízpercnyi erőteljes pedáltaposás után megállni a három beteges akác alatt, amelyek csak nagy kínnal tudtak olyan-amilyen lombot növeszteni a ritkás fűcsomók, a salakkal és betontörmelékkel kevert földön növő, rózsaszín virágú bogáncs fölött, s ha átkeltünk a négysávos úton, máris az Útmenti csárda zöld épülete előtt találtuk magunkat.
A ház mögött homokdűnék nyúltak a végtelenbe.
A csárda bal oldalán, a kutyaház előtt, rövid láncán lompos, sovány farkaskutya őrködött. Igyekeztünk nem ütni zajt és észrevétlenek maradni, miközben az épületet jobbról megkerülve pannon Szaharánk felé igyekeztünk. De sikertelenül, a kutya ugatni kezdett, és úgy csattogtatta felénk habzó állkapcsait, ahogy azt mindegyik vendég esetében tette.
Mi a negyedben csak Szaharának hívtuk. Vonzóbb és titokzatosabb volt ezen a néven. Kalandozásra csábító. Ha csak homokpusztát mondtunk volna, az nem indított volna be semmilyen történetet, impulzust a képzeletünkben. Igen, persze, tudtuk, hogy létezik Delibláti-homokpuszta is, de ott még egyikünk sem járt, ez meg itt volt, úgyszólván a szomszédságban.
Vezetett egy másik út is a Szaharába. A Kolibri Labdarúgó Klubban letudott edzés végén, ahelyett, hogy hazaindultunk volna, lopva visszajöttünk a pályára, végigfutottunk rajta, s átugorva az alacsony, narancssárga kerítést, máris a vasúti pályánál találtuk magunkat, majd miután, a biztonság kedvéért jobbra-balra tekintve átkeltünk a síneken, a sűrű nyárfasoron túl máris szemünk elé tárultak a homokdűnék.
Mint a szemölcs a fehér bőrön, meredt kuszán itt-ott egy-egy beléndekbokor.
A távolban, a látóhatáron épphogy sejlő lakóházaink irányában, a vibráló fényben a zöld dombok pillanatokra kék körvonalat kaptak, és tőlük kissé balra, a Žeželj-híd körüli épületek gyufásskatulyáknak tűntek. A hátunk mögött a magas kémények, akár egy gyerekrajzon, ontották magukból a fekete felhőket. Ma sem tudom, mi készült abban a gyárban vagy azokban a gyárakban ott, amelyek kéménye az egész Pannon-alföldön a legmagasabbra nyúlt, amint azt Prohászka barátunk állította, akit így szólítottunk, a vezetéknevén, és nem úgy, hogy Tibor, de én nem hittem neki, mert mindent jobban akart tudni, és az nem lehetséges, mert nagyapa is megmondta, csak a jóisten tudhat mindent, az ember csak kapizsgál ezt-azt, azt is csak félig-meddig.
Amikor csak a Szaharában voltunk, a kémények a felhőiket az ég felé eregették, hogy megállás nélkül füstöltek-e, nem tudhatom, mert amikor nem voltunk a homokpusztán, nem láthattuk őket. A délelőtti iskolatévében egyszer dokumentumfilmet sugároztak Hiroshimáról, és engem a kémények füstje mindig az atombomba füstgombájára emlékeztetett, bár nem volt teljesen olyan. Mindenesetre szörnyű volt.
Késő délután még mindig nappali hőség uralkodott a mi Szaharánkban, bár a hűvösség lopakodva, lassan meghódította ezt a területet is. A talpunkhoz érő homok veszíteni kezdett melegéből. A nyárfák a távolban, a Kolibri Labdarúgó Klubnál mozdulatlanul ragyogtak. Furcsa viaszfigurák. Régen képtelen voltam levenni róluk elrévedt tekintetemet.
És mi, akiknek ott lógott tarka cipőfűzőn a nyakunkban, mint egy frissen kiérdemelt, bátorságért és önfeláldozásért járó érdemrend, a naptól felforrósodott kulcs, egyszerre voltunk nyughatatlan kalandorok, hajótöröttek egy ismeretlen szigeten, kobrák és sivatagi rókák vadászai, az aranyláz korában élő cowboyok, eltűnt pannon civilizáció kincseit kereső régészek, épp felfedezett egyiptomi piramisok feltárói, űrhajósok egy furcsa távoli bolygón, Nikola Kirić a pokoli Góbi-sivatagban és a heréskerti általános iskola negyedikes diákjai. A homokpuszta északi széle azon a nyáron - amelynek különleges színeire különösen élénken emlékszem, noha nem tudnám megmondani, hogy miért - egy kukoricatáblával volt határos. Nekem úgy tűnt, mintha a homok elvesztette volna az étvágyát vagy megrettent volna a zöld határ láttán. Nem mondhatom, hogy örültem ennek, de nem tudtam elképzelni, milyen volna, ha az egész síkság homokpusztasággá válna.
Valószínűtlenül világosan emlékszem minden sivatagszéli növény és bokor színére, az ég tónusaira, amit napokig szemléltünk a dűnék között fekve, ahogyan a kontrasztokra is a tárgyakon és az arcokon, mikor elérte őket az árnyék, a hűvösség, de arra már nem, kinek az ötlete lehetett, hogy kukoricacsöveket lopjunk és süssünk. A konyhából egy doboz gyufát is el kellett lopni, vagy apa zakózsebéből az öngyújtót, bekészíteni újságpapírt, gallyat gyűjteni és elvinni mind a Szaharába anélkül, hogy észrevennék a felnőttek.
A kukoricatábla éles, hosszú, szablyaszerű levelekkel várakozott ránk. A csövek csak nehezen adták meg magukat gyakorlatlan kezünknek. Tüzet gond nélkül, szinte hozzáértéssel tudtam gyújtani, mivel mindig különleges figyelemmel kísértem a halászokat a folyóparton, amint tüzet szítanak a bogrács alatt, amelyből előbb a hagymaszag, majd később a halászlé illata áradt. Esetünkben a bográcsot a botra tűzött kukoricacső helyettesítette a lángok és a parázs fölött.
Feketéllett utána a fogunk. Egyedül Prohászka volt benne egészen biztos, hogy a fogkrém majd leviszi a kormot. Nem igazán izgattuk magunkat amiatt, hogy esetleg egész életünkre ilyenek maradnak a fogaink, kit érdekel az, amikor a kukorica olyan ízletes és édes.
A homokdűnék olykor meglepetéssel is szolgáltak. Változtatták alakjukat és tarajuk helyét, sosem lehettünk biztosak abban, a múltkor hol játszottunk, melyikről ugráltunk, melyikről rúgtuk el a labdát.
Nagyapa szerint a dűnék meg vannak zavarodva. És megerősített: helyesen gondolom azt, hogy vándorolnak. Osonnak, amilyen gyorsan csak tudnak, a Duna felé, ahonnan bányászták és kirakták a síkságra őket. Biztosak benne, hogy tudják, merre mennek, melyik irányban a nagy víz. Csakhogy az esti szél és a csillagok megtévesztik őket. Ezért találjuk mindig másmilyennek, mindig más helyen őket. A homok végül mégis megtalálja az utat az anyamederhez, vagy a víz jön el majd érte, erre szolgálnak az árvizek, mesélte nagyapa, és én nem kérdeztem meg, honnan tud ő ilyen dolgokat. Nem volt minden napunk érdekfeszítő a Szaharában. Sokszor unatkoztunk arra várva, hogy valaki majd kitalál helyettünk valami érdekeset. Gondot jelentett, hogy az általunk ismert játékok közül sokat nem lehetett homokban játszani. Például golyózni. Legfeljebb szemlélhettük a világot az üveggolyót a szemünk elé tartva. A golyó megtörte a nap sugarait, a sugarak pedig életet adtak az üvegbe zárt színnek.
Azt hiszem, ilyen nap volt az is, amikor valaki jól hallhatóan feltette a kérdést: Milyen lehet az élő homok? Az, amelyikbe Zagor is beleesett, és amiben kis híján a halálát lelte. És hogy ez a homok itt, csakugyan életre kel-e, amikor ráhullik az eső.
Meg kellett erről bizonyosodnunk. Súlyos és nagy jelentőségű volt a kérdés.
Cibra azt mondta, egyszer eső előtt kell kijönnünk, és itt megvárni, amíg leesik, hadd lássuk, olyankor mi történik a homokkal. És hogy az apjának van a garázsban egy vontatásra szolgáló fehér kötele, amit majd elhoz arra az eshetőségre, ha a homok halálos csapdává válna.
Úgy három-négy hétre rá rossz időt jeleztek, méghozzá szombati napra, ami megkönnyítette, hogy délután, a kísérletre felkészülten találkozzunk a Szaharában.
Sárga esőkabátban és csizmában izzadtunk mind a nyári fülledtségben várakozva. A felhők gyülekezni kezdtek a kukoricás felett, akárha fekete, megzabolázhatatlan lovak volnának. Ahogyan közeledtek, a zöld szín alattuk mind mérgesebbé vált. A távolban villámlott és mennydörgött, a szél felerősödött, és hirtelen az arcunkba csapta a homokot. Erre nem számítottunk. Ropogott a fogunk alatt. Egymás mellett kuporogtunk, mint verebek az eresz alatt, hogy kevésbé ázzunk el, meg attól tartva, hogy a szélroham felkaphat minket, miközben vízkorbáccsal ostoroz. Mind Cibra kötelébe kapaszkodtunk. Feszült várakozásban. Vagyis inkább rettegésben.
Amikor az eső elállt, továbbra is a kötelet markolva felálltunk, és tettünk jobbra-balra pár lépést. Kicsit se süppedt be a homok. Csalódottak voltunk. Nem hittünk a szemünknek. Nem esett volna elegendő eső ahhoz, hogy elevenné váljon? Több indokot és magyarázatot is találtunk kudarcunkra, de az eszmecsere nem vezetett meggyőző következtetésre. Hogy tegyünk még egy próbát, senki se javasolta.
Eszünkbe se jutott, hogy ez lesz az utolsó nyarunk a homoksivatagunkban.
Ennyi idő után már nem emlékszem minden részletre. Mintha azoknak a napoknak és történéseknek nem lett volna logikus menete, ezért az emlékezésből sok mindent kiesik. Sok az éles, de egymáshoz nem kapcsolódó kép, azokat próbálom összefűzni.
Emlékszem rá, hogy Goran felkiáltott, Heeej, majd még egyszer, Heeeeej! Láttuk, hogy előrehajol, és hogy a homok felé mutat.
Amikor odafutottunk, egy szürke kutyamancsot pillantottunk meg. A felfúvódott test csak sejlett a homok alatt. Aztán lassan a bűzt is megéreztük. Nem húztuk szét a homokot. Hátraléptünk, és körbenéztünk.
Kutyatetemek. Körös-körül. Kisebbek és nagyobbak. Nem, őket nem láttuk, mert nem a talaj felszínén feküdtek, hanem csak a dombocskákat, a buckákat, mintha az imént még nem lettek volna itt. Meg se tudtam mukkanni, mikor a lépteink és kiáltásaink által felébresztett tetemek kászálódni kezdtek. Csak úgy tudtam őket visszatartani, ha tekintetem elfordítom.
Mindenfelé legyek. Rengeteg légy. Fürgén szálló, sötét, sűrű foltok a homokon. Nem gyáváknak való látványosság.
Prohászka egy másik dűnéhez hívott minket. Hé, ezt látnotok kell! Könnyedén elértük a dűne csúcsát, majd nagy ugrásokkal leereszkedtünk a kupachoz. Ilyen közelről talán nem is szerettem volna látni. Kutyakoponyák üres szemgödrökkel. Pár hátramaradt sárgás kukac bennük. Fehér, tiszta, harapni és tépni kész szemfogak.
Sivatagunk dunai homokdűnéi kutya- és macskatemetővé váltak anélkül, hogy mi ezt észrevettük volna. Szerencsére esteledni kezdett, haza kellett térnünk. Kifogásnak tökéletesen megfelelt.
Aznap este megkértem anyámat, mossa ki fehér, kínai tornacipőmet, bár teljesen tisztának tűnt. És anélkül, hogy mondták volna, megfürödtem, sőt még hajat is mostam. Másnap senkinek se jutott eszébe felvetni a szaharai kiruccanás ötletét. De a kommentárokat, hogy Szörnyű, Undorító volt, Eldobod az agyad, Remélem, nem fogok vele álmodni, nem tudtuk visszatartani.
A nyár hátralévő részét, mint korábban sosem, a magas nyárfák és a sárga, ötemeletes kockaépületek által körülvett lakótelepi udvaron, parkoló autók között focizva vagy lábteniszezve unatkoztuk végig.
