Ha kint, akkor bent, és viszont, hahaha! Hancúrozunk a kvantumvilágban, kint és bent, valamint egyszerre itt meg ott, és a szomszéd szobában is.
A légkondi vészjóslón szuszog. Az áramtalanított hűtőszekrény táguló-zsugorodó hangokat hallat. A párnám sípolva eresztgeti a levegőt a kobakom alatt.Csodás.Csodás, rendhagyó nyarunk van. Csak időnként perzsel a Nap, különben áprilist játszik velünk a létállapot- és életminőség-szembekötősdiben.Kimegyek a fürdőszobába eltaposni két Gregor Samsát.Akármennyire viszolygok a fekete, gusztustalan kitinpáncélosok szétnyomásától, azt még kevésbé kívánom, hogy rajtam, vagy a kajámon mászkáljanak.Poszeidón jő, a tenger (és Hamvas Béla szerint az erdő) istene, háromágú szigonyával vaksin maga előtt tapogatódzva.– Lear vagyok, a király, akit kifosztott két, rajongásig szeretett leánya, és most vakon kóborlok, agyagkreatúraként a műanyag környezetrekesztés-délibábban, a prágai gettóban! Ó, jaj!Kiugrom az ágyból, és a dilibogyós svédasztalhoz lépve két szürkéskék tabit belapátolok garatom mélystruktúrájába.– Többszörös fogalomzavar – suttogom magam elé –, többszörös fogalomzavar és képtévesztés.Futok a műanyag gettó-labirintusban. Csatakosan izzadok, mert tudom, engem fognak feláldozni. Egy sakktáblaszerű liget előtt három hasonmásom jelenik meg életnagyságban: az egyik buddhista szerzetes, a másik szlovén színházi rendező, a harmadik bélpoklos. Kapcsolok: ők fognak kinyírni. Rájuk villantok egy mosolyt: tegyétek meg. Tegyétek meg végre!A buddhista szerzetes kinyitja a száját: fogai közül gyors egymásutánban Gregor Samsák másznak elő. A rendező kihátrál a képből, a bélpoklos pedig óbégatni kezd:– Csókolj meg, apa, csókolj már meg! Szomjúhozom az érintésed!Sikoltozni kezdek, ám ekkor Mirage, bizarr és perverz védőangyalom rácsatlakozik az agyszoftveremre, s annyit mond, hogy cool. Nyugi. Meglesz. Meglátod.Visszahemperedek az ágyba, és nem, nem sírok, csak vigasztalanul vicsorítok, azt hiszem, így nevezhetem ezt az arckifejezést.A párnám változatlanul tovább sípol a fejem alatt, ám a légkondi önmegnyilvánulása átmegy tompa, barátságos, sőt, dévaj morgásba.Lábammal a padlót még súrolni sem merem.Az ágy alatt ugyanis lapul valami megnevezhetetlen, kimondhatatlan és elviselhetetlen, valami orrvérzésig rettegésszagú.Próbálok hasi légzésre váltani, miközben azt hajtogatom magamban:„Keep Cool! Keep Cool!”Lear-Poszeidón, a Gólem, fölém hajol és megcsókol.Aztán belekóstol a nyakamba is. Hosszan szürcsöli szűzies vérem.Hagyom, mosolyogva hagyom.Aztán beledolgozom ujjaimat kék plasztilin fejébe (ami agyagra hajaz), és lehunyom a szemem.Gondolatban távol vagyok, egészen távol.Hisz az ágyam mellett áll Goethe és Avilai Szent Teréz, részlegesen, fémes anyagokkal és fehérporral egymásba integrálódva. Mosolyogva, posztavangárd reménytelenséggel sutyorogják:– A vér egészen furcsa nedv.– Oh, add meg neki(k)! Vétkezzenek velem!Rájuk meredek: Goethe kopasz, öreg, szomorú szemű szivar. Szent Teréz pedig extatikus áhítatban lebeg a fújtató, légkondis levegőben.És ekkor ismét fölzeng a testetlen Hang (humán DNS, agysejtek, miegyéb, számítógépeken multiplikálva, valami kiber-istenség, azt hiszem).– Gonoszság odabent a szobában!Rövid gondolkodás után kinyitom a hűtőszekrényt, előveszek egy machetét, és lekaszabolom vele az egész társaságot. Aztán révült, szent, kőkemény szorongással, légszomjas zihálással lerogyok a számítógépes székembe. Csak ülök és ülök. Majd sokára feltápászkodom, és szappannal az előszobatükörre írom: Ich lebe noch immer. Ich lebe noch immer. 