Jódal Rózsa
Találkozzunk a müncheni pályaudvaron

Soha olyan szerelmes nem voltam beléd, mint akkor. Milyen furcsa. Még alig melegedtünk össze. Emlékszel arra az első albérletünkre? Te találtad a Rózsa utcában, a Grecsó házaspárnál. A szüleim vonattal megküldték a bútort. A legszükségesebbeket, hisz minden olyan ideiglenes volt még. Az egész életem. Valahogy mindig ideiglenesnek éreztem.
Amikor elhívtál, hogy megmutasd, hogyan rendezted el az odaszállított holmit – ideiglenesen – rámfonódtál, és – szavak nélkül – megpróbáltál rávenni, hogy próbáljuk ki az otthoni ágyakat. Hiszen már be vagyunk jelentve, hetek múlva hivatalosan is egy pár leszünk, mindez már igazán csak formaság. Az első bódulatban nem tiltakoztam. Jólesett a közelséged, a belőled áradó szeretet és vágy. Utánam… énutánam vágyódik valaki! De azután kibontakoztam az ölelésedből és kipirulva, felzaklatva igyekeztem fontos, gyakorlati megbeszéléssé átalakítani, „átkoreografálni” a helyzetet. Megbántódva, megrökönyödve meredtél rám.
Nem tudom, mit mondtam neked akkor, hogyan magyarázkodtam ki, de számomra elképzelhetetlen volt egy ilyen házasság előtti összeborulás. Anyám és nagyanyám, ősanyáim tiltakozása, mély gyökerű beléjük nevelt, beléjük vert furcsa erkölcsi felfogása, talán frigiditása áradhatott belőlem. Sziklaszilárdan és megingathatatlanul. Nagyon rövidre szabott lánykoromban szilárd elhatározásom volt: Ha elveszteném a fejem, és „megesek” (ez a kifejezés talán az olvasmányaimból adódóan derengett bennem) – én öngyilkos leszek! Ebben olyan biztos voltam, hogy nem is fontolgattam magamban semmit. Valami megnyugtató biztonságot is adott. Nem volt mitől félnem, nem vártam tanácsot. Legbiztosabb őröm én magam voltam.
Házasságunk kezdetén, alig egy-két évnyi együttélés után téged specializációra küldtek Németországba. Már túl voltam egy spontán abortuszon. Azt sem tudtam, hogy áldott állapotban vagyok, hisz összevissza, két, három, négyhavonként jött meg a menziszem. Azt hittem, ez így természetes. Olyan tudatlan; olyan magamra hagyott voltam mindig. Nem akadt senki, akivel ilyesmit megbeszélhettem volna. Anyám messze volt, de szerintem ő épp olyan tájékozatlan volt az élet természetes dolgaiban, mint én. Álomvilágban élt. Nem is voltam tudatában, hogy ez problémát jelenthet. S akkor a munkahelyemen egyszerre vérezni kezdtem. Ketten túlóráztunk egy kolléganőmmel. Neki tűnt fel, hogy egyre gyakrabban szaladok az illemhelyre. Már nem volt elég vattám, tőle kértem. Erre elkerekedett a szeme, s az egyre több vér láttán ő hívott mentőt. Meg sem kérdezték, meg akarom-e tartani a gyerekemet, akinek a létezéséről nem is tudtam, csak kikapartak. Rutinosan, magától értetődően tették a dolgukat. Otthon a házinéni azzal „vigasztalt”, hogy nyugodjak meg, ezek után biztos, hogy sohasem fogok szülni. Ez fejbe kólintott, megrémített. Csak sírtam és sírtam. Nem értettem az egészet.
– Ugye, elválsz tőlem? – kérdeztelek vörösre bőgött szemekkel. Nem is hibáztattalak volna érte. Te meg átöleltél, szorosabban és hosszabban, mint szoktál, és szokatlan lágysággal azt suttogtad: „Soha!”
Amikor elutaztál, egyszerre üres lett minden. Valahogy kiürült az éppen megszokni, helyrerázódni látszó világ.
Mi sosem voltunk egymásba habarodva. Úgy házasodtunk össze, hogy szinte alig ismertük egymást. Neked egyszeriben sürgős lett a házasság, mert betöltötted a harmincat, s megszólalhatott benned valami figyelmeztetés. Ha gyereket akarsz, akkor ne habozz. Én pedig tudtam, hogy akibe titkon, ábrándosan szerelmes vagyok, az úgysem vesz el. Sokan, ó sokan megkörnyékeztek. Mások. Mindig mások. Akik a közelemben voltak. S mert bennem is – életemben először – felcsapott a láng, megijedtem. Akkoriban mesélték egy ismerősömről, hogy jóbaráti társaságban, egy vidám, együtt átmulatott éjszakán leitatták az ismerős fiúkollégák, s valamennyien végigmentek rajta. Kijózanodva, szégyenében felült a vonatra, s meg sem állt Zágrábig. Ott, amikor rájött, hogy elfogyott a pénze, tanácstalanságában a főnökének telefonált, hogy nem tud mihez kezdeni. Segítsen valahogy a hazajövetelében. Az meg is tette. Hazajött, várta a régi munkahelye, de nem volt maradása. Az egész vállalat, az ismerősök serege az esetén csámcsogott. Nem volt maradása. Senki sem űzte el, mégis a messzi szülőfalujában keresett és talált magának új munkahelyet, más foglalkozást. Feláldozta a nagyvárosban éppen induló munkahelyi „karrierjét”. Ma már ez nem nagy ügy. Manapság már alig házasodnak az emberek, egyszerűen csak összeköltöznek, s ha megunják egymást, más párt keresnek, vagy, már sok éves együttlét, esetleg néhány közös gyerek után olykor mégis összeházasodnak. Vagy akkor sem, s ezt mindenki természetes dolognak tartja. Érvényét veszítette a „papír” formasága. De akkoriban! Vagy akkoriban sem? Nyilván akkoriban sem minden esetben. Mindig voltak kemény, elszánt, bátor emberek, akik vállalták a kockázatot, s a tetteik következményeit. És voltak gyávábbak, megalkuvóbbak, tanácstalanabbak. Vagy valami régi, beléjük ivódott ősi törvények, szokások szerint cselekvők. Én azt tartottam helyesnek, hogy akkor már inkább férjhez megyek. Az első kérőmhöz, alig húsz évesen, hozzá is mentem. Alig pár hónapnyi udvarlás után, ami nem is volt az. Mi soha nem voltunk táncmulatságon, ahol a zene bűvölő, behálózó örvényében összemelegedhettünk volna, moziban is csak egyszer. Meghökkentem, hogy cowboy filmre vettél jegyet. Nagy, csodálkozó hallgatásom láttán többé nem is hívtál. Igaz, nélkülem sem mentél. Egyszerűen nem szerettél moziba járni. Máshová sem. Nem hívtál cukrászdába, nem sétáltál velem a Dunaparton, parkban, elhagyott utcákon. Nem karolgattál, nem duruzsoltál a fülembe kedves semmiségeket. Nem hiányzott, mert nem szoktam hozzá. Későn értem, táncmulatságokra sem jártam, habár a gimnáziumi, szinte kötelező, szokásos tánctanfolyamot én is elvégeztem. Később, már egyetemista koromban kollégiumi szobatársnőim egyszer elhívtak egy vasárnapi táncmulatságra, amelyet minden hétvégén az egyetemista diákmenza éttermében rendeztek meg. Arra is szinte akaratom ellenére cipeltek el. Hiszen színházba, operába is mindig egymagam jártam. Nem találtam benne semmi kivetni valót, szokatlant. Ami érdekelt, azt megnéztem, meghallgattam, kész. „Mit kotlasz mindig itthon még vasárnap is? Gyere már velünk egy kis rongyrázásra!” hívtak. Egy egyetemista fiút is szereztek, aki reménykedő, várakozó pillantásokkal egész este velem táncolt, de teljesen hidegen hagyott. Az az idegen, nem is csúnya fiú, meg a harsogó zenebona, a „buli”, amitől olyan jókat kacarásztak a lányok. Alig vártam, hogy valamilyen ürüggyel hazamehessek. Mihez kezdtem volna azzal a vadidegennel? Ő is érezte az idegenkedésemet, nem ajánlotta, hogy hazakísér. Nem is fogadtam volna el. Minek?
A házasságomat is valahogy ideiglenesnek éreztem. Ha valami nem stimmel majd, legfeljebb elválunk – gondoltam „bölcsen”. De hatvan évig – a halálodig – ismerőseink nem kis csodálkozására, együtt maradtunk. Kispárnád most is itt van mellettem, a közös fekhelyünkön. Éjjel és nappal. Néha rápillantok, és melegséggel telik meg a szívem. Tudod, hogy hiányzol? Valami meghatározatlan, megfogalmazhatatlan biztonságérzetet adott a jelentéted. Nyilván neked is az enyém. Nagyon tudtunk egymás mellett dolgozni. Nem együtt, közösen, nem ugyanazon a „projekten”, csak egymás mellett. Kiki a maga dolgát végezte. Háborítatlanul. Hagytuk egymást kiteljesedni. Te kísérleteket végeztél, szakdolgozatokat írtál, nyelvtanfolyamokra jártál. Megszerezted a magiszteri fokozatot, majd a doktorira készültél. A csemetekertjeiteket jártad, a laboratóriumodban ücsörögtél. Évekig munka után csak ebédelni jöttél haza, s a szádat megtörölve már mentél is vissza a laborba. Sohasem mentem utánad kémkedni, ellenőrizni, valóban ott vagy-e, vagy esetleg valami nőcskénél töltöd az idődet. Az unokanővérem évekig ezzel gyötörte magát. Csupa kétség volt, féltés és rémület. Leskelődött, kémkedett a férje után, betelefonált a munkahelyére, rajtaütésszerűen fel-felkereste, ha délutános volt. Én mindig megbíztam benned. Egyenes voltál, ambiciózus, célratörő és rideg. A nagy felkészülések, nekifeszülések előtt persze mindentől mentesítettelek. Nem kértél rá, de természetesnek vettem, hogy most nem érsz rá hivatalos ügyekkel, a ház, a háztartás gondjaival törődni. Minden gondolatodat, percedet az éppen aktuális cél megvalósítása foglalja le. Te ezt úgy viszonoztad, hogy amikor én álltam nagy feladatok – vizsgák, megbízatások előtt, te mentesítettél engem. Tiszteltük és becsültük egymás célkitűzéseit és munkáját. Erősebb kötelék volt ez a szerelemnél is.
Hanem akkor!
Amikor már hetekig nem voltál a közelemben, mellettem, akkor egyszeriben hiányozni kezdtél. Egyre gyakrabban írtunk egymásnak. Egyre szenvedélyesebben. S egyszer csak a leveleidben feltűnt egy női név. Valami Liese. S hogy munkába menet gyakran találkozol vele. Nem esett jól, de nem kérdeztem rá. Folyt a levelezésünk, s egyszercsak postán megérkezett az első szerelmes versed. Meghatódtam. Életed első – és nyilván utolsó verse volt. Sohasem írtál te verseket, de a távolság, a hiányérzet megtette a magáét. Sokszor, ó milyen sokszor elolvastam én azt a verset! Nem szóltam róla senkinek, nem dicsekedtem vele, de munkába menet is ott lapult a kézitáskámban, este pedig odatettem a párnám mellé. Azt a verset Hozzám írták! Ma is őrzöm. Mint egy ereklyét. S az akkori leveleidet is. Én is szinte naponta írtam. Képeslapot, az akkor divatos anzikszkártyákat városunk nevezetes épületeiről, tereiről, leveleimben beszámoltam minden apró-cseprő újdonságról, az éppen aktuális munkámról, terveimről. Valóságos naplórészletekkel bombáztalak. Nagyon hiányoztál! S napi szokásommá vált, hogy felidézzem egy-egy mondatodat, a tekintetedet, a kezedet, amelyet egyszeriben férfiasan gyönyörűnek, markánsnak találtam. Nyitogattam a szekrényeinket, s arcomat az öltönyeid, vállfára aggatott, gondosan kivasalt ingeid közé fúrva, temetve kutattam köztük tested illata után.
Egy örökkévalóságnak tűnt a külön töltött idő.
Végre megérkezett a hívó leveled. Megbízatásod letelt. Új, ideiglenes munkatársaidtól elbúcsúztál, hónapos szobádat feladtad, s Münchenbe utaztál, ahol egy hotelban szálltál meg. Engem is odavársz, hogy utána, afféle utólagos nászútként együtt barangoljuk végig Európát. Csupa repeső várakozás, hívás, vágyakozás volt minden szavad. Soraidból sütött a szerelem.
Boldogan, felajzva, szinte repültem hozzád. Persze gyorsvonaton. Akkor senki és semmi nem érdekelt, csak te. Hogy végre ismét átölelhesselek, hozzád bújhassak. Ha kisbalták hullottak volna le az égből, vagy bármi jutalommal, díjjal, kitüntetéssel, miegyébbel kecsegtettek volna, én akkor is útra keltem volna.
Amikor – hat és félórás késéssel – befutott a gyorsvonatunk (!) a müncheni Hauptbahnhofra, egyetlen kis bőröndömmel szinte leröppentem a vonat lépcsőin. Botor, meggondolatlan elképzelés volt, de úgy éreztem, az első, akit a tömegben megpillantok, az te leszel, és én beleveszek a szemed kékségébe, az erős, engem váró karod ölelésébe.
Álltam ott feltüzelve, izgatottan tekintgettem jobbra-balra, szinte el sem mozdultam a helyemről. Szoborszerű várakozásban áhítottam a csodát.
A csoda azonban váratott magára.
Múlt az idő. Egy akkora pályaudvar sosem ürül ki. Csak lassan kicserélődnek a pályaudvaron sürgölődők. A velem együtt érkezők lassan eltünedeznek, és újabbak jönnek. Felszállásra várók.
A vonatom elment.
Újabbak érkeztek.
Ott álltam, és nem akartam elhinni, hogy egyedül vagyok. Egyedül, sok ismeretlen között, idegenben.
Járkálni kezdtem. Egyre türelmetlenebbül, idegesebben. Sasszemmel végigpásztáztam a peronrengeteget. Minden zugba bevillogtam. Közben kattogott az agyam. Lehet, hogy késve értél ki. Az is lehet, hogy valami feltartott, és még útközben vagy. Meg kell, hogy várjalak. Gondolkoztam, hol. A magas sarkú cipőmben – tudod, hogy mindig abban jártam, imádtam a szép vonalú magas sarkú cipőket – fájni kezdett már a lábam.
Beültem a váróterembe. Legkézenfekvőbb, hogy ha nem látsz a peronon, itt fogsz keresni. Ültem és vártam. Szendvicset vettem, valami színes magazint, érdektelenül azt lapozgattam, és vártam. Már nyugodtabb voltam. Még. Várakozástelin nyugodtabb és derűlátón magabiztos.
Hanem az idő múlt. Egyre vészesebben, s nekem kezdett megingani a hitem. Mi van akkor, ha történt veled valami? Elütött a villamos vagy egy autó, s most ott fekszel véresen. Szent Isten! Lehet, hogy már be is vittek egy kórházba. Talán éppen műtenek? Meglódult a szívem. Roncsoltan, véresen, szenvedőn láttalak magam előtt. Operáció közben. Elfogott a sírás, és rémületemben kapkodva fohászkodni kezdtem. Jaj, csak életben maradj! Istenem, csak életben maradjon! Később a kétely kezdett mardosni. Az is megeshet, hogy közben nyakon ragadott egy újabb szerelem. Elcsábított egy másik nő... Vagy kiraboltak, elhurcoltak, zsarolnak. Hiszen sokan tudhatják, hogy nemrég vetted föl sokhónapos tudományos munkádért a tiszteletdíjat. Lehet, hogy idáig követtek, s itt a nagyváros forgatagában… Páni félelem fogott el. Tudod, hogy mindig nagy volt a fantáziám. Zokogáshullám rázott, nedves volt már minden zsebkendőm. Két közelemben ülő asszony faggatni, majd vigasztalni próbált, de én csak tovább itattam az egereket. Nyíttam és ríttam. Csak láttál volna! Olyan elveszettnek, kijátszottnak, tehetetlennek éreztem magamat! Kezembe temettem az arcomat és percekre úgy éreztem, nincs tovább.
Később próbáltam racionálisan gondolkozni. Lássuk csak! Nem írtad meg a hoteled nevét, címét, se a telefonszámát. Kis haszontalan. Képzelem, hogy kapkodtál az utolsó napokban. Hiszen annyi elintézni valód lehetett még. Kicsit meg is sajnáltalak. Szóval: téged személyesen nem hívhatlak fel. Akkor még nem voltak használatosak a mobiltelefonok. A régi lakásod más városban volt, s onnan már elköltöztél. Nem tudok a nyomodra bukkanni! Úgy eltűntél, mint szénaboglyában egy icipici tű. Szörnyű! Szorult helyzetemben mégis mit tehetek? Annyi pénzem van, hogy visszautazzak. Megkértem a mellettem ülőt, őrizze addig a bőröndömet, amíg meg nem nézem, mikor indulnak vissza vonatok. A következő helyiségben megtaláltam a táblát, felírtam néhány időpontot. Ez, rövid időre, megnyugtatott.
Aztán, magam elé meredve, fáradt lábaimat kinyújtóztatva csak ültem és ültem. Dermedten, kifosztott, kiürült szívvel. Árvának, elhagyottnak, becsapottnak éreztem magamat, és nagyon, de nagyon, tiszta szívemből sajnáltam azt az elfáradt, összeomlott kis teremtést, aki egyre fáradtabban és reménytelenebbül ott kuporgott a váróterem padján. Magamat. Nevess csak!
Mégis meddig várjak? Az első vonat indulásáig? Vagy várjam meg a másodikat? Nem, nem mozdulok még. Még mindig megjöhetsz. Gyere már! Gyere!
Lehet, hogy a kimerültségtől el is szundítottam. Nem emlékszem.
S akkor egyszerre – a te hangod! „Zsuzsikám!” kiáltottad valami szokatlan tűzzel, dallamosan, szinte énekelve és a karodba kaptál. „S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán…”
Emlékszel? Egymás szavába vágva mondtuk a magunkét. Egyszerre faggattalak, vádoltalak, csókoltalak és öleltelek. Te meg, egyszerre sírva és nevetve, hogy hiszen itt voltál. Itt. Időben, egy hatalmas rózsacsokorral a kezedben. Én meg sehol! A tudakozóhoz rohantál, s ott azt mondták, hogy a vonat elment. Jött… és elment. Nem azt, hogy hat és fél órát késik. Tele voltál kétségekkel és rémülettel. Mi történhetett velem? Lekéstem volna ezt a járatot? Azért vagy hatszor, minden eshetőségre számítva végigbóklásztad a környéket, hátha mégis itt vagyok valahol. Aztán megkérdezted, mikor érkezik a következő szerelvény, majd hazabuszoztál a csokorral. Vízbe állítottad a rózsákat és az órát lested, mikor jöhetsz ki ismét elém.
Nem tudom, hogy s mint értünk mi abba a hotelszobába. Csak a karjaidra, az ölelésedre emlékszem, amely egész úton körülfont, magába olvasztott. Csak a csókjaidra, amelyeket először tudtam úgy viszonozni, hogy már azt sem tudtam, ki adja, ki fogadja. Akkor váltunk igazán eggyé. A hatalmas rózsacsokor, a sivár kis szoba egyetlen díszének vékony kis szalagját megoldottad, és szálait rám szórtad az ágyon. Te, a szófukar, mindent racionálisan fontolóra vevő hideg észember. Reggelig rózsákon hemperegtünk, birkóztunk. Ismerkedtünk. Úgy éreztem akkor, az egész világ kivirágzott körülöttem.
S ez a virágillatú, bódult állapot egész úton kitartott. Göttingenben, Hanmündenben, ahová mégis elvittél, hogy saját szememmel lássam, hol dolgoztál, amíg tőlem távol voltál, s egy hangulatos terecskén bemutattad nekem Liesát is, akivel munkába menet naponta találkoztál. Egy márványba faragott dirndliruhás libapásztor lányka volt őkelme valamelyik Grimm meséből: „Látod, ő Liesa. A Ganselisl!” Fellélegezve, szertartásosan kezet ráztam a „vetélytársnőmmel”, és megsimogattam kissé giccsre sikeredett libuskái szögletes fejecskéit.
Kölnben, Velencében, Rómában, Firenzében egy falusi kislány Pesten módjára megbámultam a kirakatok ruhacsodáit. Te, a nagy skót, gavallérosan körbemutattál: „Azt válaszd közülük, amelyik csak tetszik. Itt most minden a tiéd!”Bújtuk a múzeumokat, képtárakat, templomokat. Az Alte és a Neue Pinakothekban megcsodáltuk Dürer, Rembrandt, Rubens, valamint van Gogh, Cézanne, Gauguin alkotásait. Egy alkalmi tárlaton Oscar Kokoschka festményeit ittuk magunkba telhetetlen mohósággal. Velence, vaporettók, a Lidó, ahol hatványozottan éreztük, milyen kispénzű turisták is vagyunk mi. Rómában végigjártuk Rafaello stanzáit, a Szent Péter téren, ahol sikerült bepréselnünk magunkat az ájtatos, szájtáti tömegbe, bennünket is megáldott a pápa.
Amikor aztán, boldogságban együtt átmászkált hetek múlva, mint alkonyattájt az elégedett, elpilledt méhecskék, emlékekkel megszedve magunkat végre haza értünk… haza a mi poros, boros csendes kis Bácskánkba, az apósom csak ránézett a fiára: „Ezért a sok milliomért vehettél volna magadnak, fiam, egy automobilt!”
A rózsákat nem hoztuk haza, s itthon a magasra szökött láng is egy idő múltán lassan mindkettőnkben lelohadt. Rá kellett döbbennem a nagy igazságra: bennem – s nyilván benned is – a vágyat és a nagy, lángoló szerelmet az elérhetetlennek érzett Távolság váltotta ki. Az ott maradt valahol a távoli Münchenben.