Juhász Zsuzsanna
Tartalék tüske

A maják, azok igen. Mintha az emberiség esze lettek volna. De agyafúrtak voltak, az biztos. És még istenhívők is voltak, legalábbis féltek a viharistentől. Érthetően, hogy le ne mossa őket a szigetről.
És ráadásul tutira mentek, hogy az isten ne maradjon soha áldozatok nélkül, csúcsra járatták az elraktározást. Na igen, nekik még feláldozhatókra is telt. Egy egész raktári készletre, míg én megelégednék pár májkonzervvel is a nehezebb időkre. De nem, mert engem még ők is megelőztek, úgy ezerötszáz éve. Mert látod, már akkor is dívott a raktárkészlet. Legalábbis erre következtethettek a tudósok a kékfogú koponyákból. Hogy kék pamutruhával tömhették be a szájukat. És így vártak a sorukra. És hát, lehet, hogy önkéntesek voltak, nem? És kiválasztottként hagyták várakoztatni magukat. És bizonyára jóféle ételeket is kaptak, nehogy az isten megharagudjon. Meg nőket is, de tényleg, ennyi járt volna szerintem is cserébe a megrövidített életért.
Nekünk meg nincs ilyen tartalékunk, leszámítva azt a több éves lekvárt a kamrában, úgy két tucat üveggel. Bizonyára jól beszáradtak, de cukorkának még jók lesznek. El-elszopogatunk egy kanálkával, emlékezés közben a jobb időkre. De ha belegondolok, ha igazán szeretnélek, elindulna újra a tejtermelésem. Jóféle tejet készíthetnénk neked ezekből a keletnek, nekünk csurgatott élelmiszerekből. Amiket a gyártóhelyükön rég kitiltottak. És te se szégyellősködj, nyugaton méregdrága az ondófeltétes coctail. Kizárólag megfiatalodni vágyó, ráérős nőknek. Végül is felfedezhetnénk újra egymásban a raktárat, a szeretetét.
Mert ma meg találkoztam egy nővel, aki cserepes virágokat kérincsélt a városi kertészektől. Szedték össze a magasan, villanyoszlopra erősített muskátlit, begóniát, meg valami folyókát. És mondták, szívesen adnak belőlük, mert úgyis kidobják. Én meg csak álltam, mit egy gyerek, és néztem, milyen nemtörődöm módon bánnak az eleddig féltett, rendszeresen locsolt, és magasba kötött növényekkel. De tényleg, mintha akasztott embereket vágtak volna le, és dobáltak volna fel a teherautó platójára. S nekem az jutott eszembe, hogy ezért igazán nem volt érdemes félteni őket tőlünk. Inkább végezték volna úgy, mint más szegény országbeli virág, megritkítva, hazalopva szépen. Legalább valaki, valakik örültek volna nekik. Szemmagasságban. Hisz’ leginkább a gazda szeme hizlalja a jószágot. És lettek volna gazdag kényeskedők, finnyásak, hogy jaj, hogy lehet ilyet tenni, és lettek volna a közöset megkurtítók, akik bizonyára az anyjuknak vitték volna a töveket. Amit aztán az anyjuk át is teleltetett volna szépen jövőre. És nem végezték volna a komposztban, fulladozva, szomjazva napokig. S nekem se kellett volna hallgatnom a nőt, a csomagtartóba pakolót, hogy azt szajkózza. Rákos vagyok, de meggyógyulok. Kell még hat kemó, de meggyógyulok. Februárban bevarrják a sztómazsák helyét, és meggyógyulok. És akkor használhatom azt is, ami odalent van. A végbeledet, igen, gondoltam magamban. Mert neked kettő van. Az úriasszony a pokolban is úriasszony, kettő van neki. Egy használatban, egy meg tartalékban. Hiába, nem találok senkit ebben a városban, aki velem érezne együtt.
Velem, akinek mindenből csak egy van. Ráadásul ebben a nagy spórolásdömpingben én csak azt tudtam kitalálni, hogy nem szedem ki a tüskét a bevásárlókocsim kerekéből. Nem én, hadd maradjon benne, és kopjon a jóféle gumi helyett.
Végül is nincs veszve semmi. Elégedett lehetek magammal, hisz’ millió tüske van a világban szerteszét.