Radivoj Šajtinac
Álmomban, anyám

Ajaj, nem tudtál ellenállni, elért hát, letiport
Az alázattal teli korszak, és Őérette
Imádkozol, ki tárgyakban már meg nem csillan,
Fényét nem őrzik lepedők, edények, vaksi porcelántükör,
Asztal, megkékült evőeszközök, régi pénztárca,
S a ceruza sem, mellyel recepteket írt, címeket, képeslapokat
Csak a sorba rakott dunsztosüvegek tízéves üressége

A távozás végzetes, figyelmeztető gyönyöre ez
Emlék-íz, a szív pátosza éhgyomorra
S viszonzatlan gyógyhatása a feledésnek

A falak távolodnak, mint ahogyan kitikkadnak a metaforák
A túlélők most az életkedv maradványai
Rokonság, közelség jelentését kitaszítják a szavak
Csönd honol a családi ünnepi
Asztaloknál, fiatalodunk egyre,
A nagy okot sejtve, hogy mért is emlegetünk oly ritkán

Nem tudtam ellenállni mégsem,
S most önmagamtól becsapottan figyelem
mint remegek nap mint nap
enyéim, az összegyűlt tömeg s a bírák előtt,
munkától megkímélt s haszontalan versíró kezemmel
takarítok, ikonokat rakosgatok az asztal köré, ösvényt ások
a padlóra, azon kell apró léptekkel
áthaladnod, nagy szavakat hintve szerteszét

nem érdemlek én a takarításért elismerést
gyógyszereim téged meg nem gyógyítottak
aggódásaim távoliak voltak
és tisztátalan a türelmem
vészjóslóan, gyógyíthatatlanul
mit nem szabad, csak azt tettem
ó, a versek, a versek, a versek, a versek

Kovács Jolánka fordítása