Apám bádogos és üstfoltozó volt.Úgy láttam, hogy ehhez a mesterséghez az embernek észre, türelemre és rendkívül ügyes kézre van szüksége. Oklevele ugyan nem volt róla, de nagy mestere volt a szakmájának. Kalapálta az üstöt, miközben azt a napot várta, amikor majd egy másik foglalkozásba kezdhet. Várakozás közben a mesterségét tökélyre vitte, neves mesternek számított a környéken. Minél messzebb jutott a híre, ő annál boldogtalanabb lett az elfüstölni látszó remény miatt, hogy felhagyhat majd egyszer az üstfoltozó mesterséggel. Azt mondta: „üstöt azért készítek, hogy titeket, drága gyermekeim, meg tudjalak etetni. Adja az Isten, hogy nektek ne ilyen munkából kelljen megélnetek!”Én mégis inkább az üstöket csodáltam, és azt, ahogyan apám elkészíti őket, s nem pedig azt, ahogy este, a faluból fáradtan hazatérve ételt tesz az asztalra. Az üstjeit a kenyér héjánál is jobban szerettem.
Szokatlan volt számomra a korai ébresztés, de kíváncsivá is tett. Azt gondoltam, eljött végre a nap, és felnőttem ahhoz, hogy őseim mesterségét kitanuljam. De apám a falu helyett a városba vitt, a nagy hulladéktelepre, ahol az üstökhöz a bádogot beszerezte. Amint beléptünk a dróttal elkerített, használaton kívüli tárgyakkal teli területre, rögtön egy nagy, kék konténeren akadt meg a szemem. Míg apám bádoglemez után kutatott, én óvatosan a konténerhez mentem, és beleszökkentem anélkül, hogy előtte meggyőződtem volna a tartalmáról. Amikor összeszedtem magam és körülnéztem, könyveket láttam mindenfelé. A konténer könyvvel volt tele! Előbb megijesztett, hogy dombnyi kötet hever a lábam alatt, aztán olyan óvatosan kezdtem forgatni és szemügyre venni őket, mintha elevenek volnának. A kíváncsiság bennem egyre nőtt. Úgy éreztem, hogy az a könyv, ami a lábam alatt van, értékesebb annál, mint amit épp reszkető kezemben tartok. Végül letérdeltem, és két kézzel szántottam a halomba, mint amikor a kutya elásott csont után kapar.Miféle éhség ez itt, belül? Mint pofon a részeget, úgy térített magamhoz a kérdés. Hát könyvekre éhezem! Könyvekre, amelyeket régen, gonddal, szépen, okosan, derűsen és bolondozva írtak. Könyvekre a nyomdából, ahol akik készítik őket, lehet, gyűlölik is mindet, mert velük keresik meg a keserves betevőt. És ki tudja, hány olyan könyv van itt, amire rá se néztek, nemhogy kiolvasták volna! Hát, könyvekre éhezem, amelyek sokakat juttattak a rács mögé, amelyek megkínozták a lelket, könyvekre, amelyek hozzájárultak egy szerelem születéséhez, és olyanokra is, amelyekből megtudhatnám származásom, nyelvem és létezésem titkát. Könyvekre, amelyek fölött sírtak, amelyeket tűzre vetettek…Én szerettem mindegyiket ott, a lábam alatt, és azt éreztem, valakinek eleven agyvelején tapos a lábam. Az álmodozásból apám érces hangja térített magamhoz, gondolkodás nélkül felkaptam egy könyvet, és kiugrottam a konténerből. Odakünn a földön nem volt más, csak por, sár, kátrány és olaj. Valamiféle ürességérzet futott át rajtam. A kezemben egy letépett fedelű, megsárgult kötetet tartottam. Lehet, a konténer összes könyve közül a legcsúnyábbat.
– Hát ez meg mi? – kérdezte egykedvűen apám. – Könyv – mondtam kissé zavartan. Gondolatban, még mindig a konténerben turkáltam.– És miféle könyv? – folytatta, miközben fölém magasodott és mélyen a szemembe nézett, mintha keresne benne valamit.– Várj, mindjárt elolvasom – és áthajtottam az üres lapot. – George Gordon Byron!Jelentőségteljesen néztünk egymásra. Büszkeség volt a tekintetünkben, ami a hulladéktelep fölé emelt minket.
Mire hazaértünk, megértettem, Byron miatt fognak eltűnni nagyapáim üstjei.Aznap éjjeli álmomban reszketve, hasra szorított kézzel zokogtam.