Takács Nándor: BAKONYICUM
Külszíni zarándokút
Csárda-hegy,
Úrkút

A jobb térdem feladta mára.
A felhagyott bánya korlátjára
dőlve tekintek a mélybe, az
üledéktől megszabadított sziklákra.
Felidézek egy fényképet: a régi
fejtés legmélyebb gödrében
fürdőzők pózolnak a felgyűlt
karsztpocsolyában. Füst tör be a
szakadékba a házak irányából.
Fojtott lánggal nedves gyom-
kazlakat éget valaki, aki az
imént ért haza a városból.
Borjúnyi kuvasz tessékel odébb
a kerítéstől, a templomig van még
egy utunk. Bicegek feleségem
nyomában. A templomban a pap
magában misézik. Tekintetéből
nem olvasunk ki semmit, ahogy
egy pillanatra találkozik a miénkkel,
a sekrestyéből kifelé hátrálva.
Tétován nézelődünk a kertben.
A háborús obeliszken ismerős
nevekre vadászunk. Az emlékmű
ormán édesanya görnyed. Fejkendője
csücske meglibben a szélben, mint
megannyi élő rokonáé, kik szüntelen
mondják keserű zsoltáraikat.