Antalovics Péter
Sziddhártha az Úr hangja* miatt nyugtalan
micsoda tolongás, őrült ricsaj,
az embernek elmegy a kedve
a mélázó semmittevéstől, egy
percig csak bámul kimeredve,
mint fordulnak ki magukból
a máskor legnyugodtabbak,
ha a világot tartó hiedelmeik
langyos tavába követ dobnak.
nem történt meglepő, igazuk
lett a bolondnak mondottaknak,
akik most ketreceik helyett
atlasz izmos vállain trónolnak,
amíg megtartja őket az új hit,
aminek ugyanúgy nincs alapja,
mint az előzőnek, a bolygónak
egy napig tart minden napja.
hiszen nem változott semmi,
vágyaim tovább távolíthatom,
testem még ma sem emelkedik
az égbe díszes felhőkarzaton,
ahonnan most újak integetnek,
nekik is el kell majd mondanom,
hogy a nap nem akarásától lesz
üdvös, egykedvű, szép hajnalom.
legjobb lesz hát meghúzódnom
dús lombú fám hűs árnyékában,
úgyis megpihennek a buzgók,
hol hullám, ott szélcsend is van,
addig figyelem kerge táncukat,
hallgatom hunyt szemmel a zajt,
talán elalszom ülve, békében,
s homlokom rózsarügyet hajt.
* Stanisław Lem