A fény rátapadt a vízcseppekre. A habok feltorlódtak, begörbítették a hátukat. Majd halkan összetörtek. Kavicsok fröccsentek a magasba. Az árnyak körülnyaldosták a sziklákat és úgy tűnt, beköltöznek a homokszemekbe. Mintha izzott volna az ég alja. Nem sejtelmes, még csak nem is titokzatos volt a tengerzöld vízágy. Csak olyan, mint a drágakövek a dobozban. Élettelennek tűntek, pedig minden sejtjük, molekulájuk elevenen pulzált. Épp altatta őket a rajtakaphatatlan és utolérhetetlen idő. Csak a szemlélő, a radar volt mozdulatlan. A néző.A szálloda előterében egy kép volt az üvegfalon az óceánról. A helyett, hogy hagyták volna, nézze meg élőben az ablakon túl, a látvány elé tettek egy posztert. Mintha Virginia állna a pálmák alatt. Fehér pólóban. Mellbimbói kirajzolódtak. Épp egy sirálynak dobott halat. A biztonsági őr odafirkált a poszter-tapétára egy szívet. Ebben benne rejlett a történetszerűség esélye. Kézfején rázókeverék éktelenkedett, valamilyen pók-, vagy szúnyogcsípés miatt. „Valami megmart az üvegházban tegnap.” Mondta a vagyonőr a recepció amazonjának. De jó volt az orchideákra gondolni, meg a csónak alakú pupilla-virágokra, amelyeket ott szagolgatott. S akkor jutottak eszébe a legjobb metaforák. Az illatok ihlették.A testőr beszaladt a mellékhelyiségbe. A lefolyónál olyan volt a mosdó, mint a farmer a trafikos nő fenekén. Kissé rozsdás, de még kezdeti szinten. Nézegette a vízcseppeket a kagyló belsején. Igaza van Virginiának. A vízcseppek filozófiai jelenségek. Mire legördülnek a fajansz csúszdán, ellaposodnak és beleolvadnak a közös pára-királyság csipkéjébe. Jaj!Akkor megszólalt a zene. Egy Szkrjabin-prelűd kezdődött épp, mintha abszolútum-emlékezetű beszökkenés történt volna egy csinos, kitágult fantázia-tudatba. A teljesség elhódította a véletlent, a természet a lelket, a múlandóságtól az időtlenség kért randevút. A pillanat odafagyott az arcára az embernek. Mindezeket egy vizesblokk inspirálta. Naná, gondolta a biztonsági őr, lassan átitatnak a saját kitalációim. S a valóság egyre inkább szinguláris. Vagy mégsem.Belebújt egy szövetbe. A tegnap részévé vált. Mindig múltnak gondolta a ruhát. Amibe visszamászunk, amikor nem akarunk elmenni valahová. Legalább azt már ismerjük.Egyszer majd nagyítóval is megnéz egy vízcseppet. Hátha van benne egy kis mag. Vagy valami csontocska. És le lehet hántani a húsát a vízcseppnek és megenni. Boncolni szeretné a vízcseppeket, mert hiszi, hogy van bennük lélek. Vagy erő. Amivel lemossák a piszkot a testről. Íme, a jelen folydogáló múltja. Ezt Borges mondta. Ejha! A lépcsőházban pókhálót látott a kijárat felett. Elvett egy reklámújságot a postaládák alól, és leszedte az összeszövődött dzsumbujt. Kár összekuszálni. Futott át az elméjén. Fizetünk a takarításért. A pókot futni hagyta. Pedig látta, a fal adja a másikat. Bebújt egy cementezetlen résbe. De épségben megúszta.
Az utca széjjelment(1), mihelyst kilépett a kapun. De a fantázia lehajolt az égből. Irányította figyelmét, mint egy láthatatlan távkapcsoló. A járda kirakat melletti sávjából visszahúzódott egy levelibéka, a fűcsomó tövébe. Kati állt ott. Első barátnője, akivel egy éve nem találkozott.„A dombok összehajló szárnyai.” Mondta Kati. „Kóbor pamutszálak hajszolják a sóhajt.” „Úgy leszakítanál most egy szőlőfürtöt és megkóstolnád?” Betette a mellei közé a biztonsági őr kezét. „Ne légy bizalmatlan!” Mondta és furcsamód, komor maradt.A hatósági közeg rögtön megosztotta az örömhírt, mely szerint egy papírformátumú levélben arról kapott hírt, hogy megkapta a Karizma folyóirat első díját, amely a legjobb reklámszöveg írójának járt. Akkor elhatározta, felhívja Katit, akivel annak idején megmutatták egymásnak szövegeiket. És most, tessék! Itt a találkozó. Innentől pörgött a megíratlan forgatókönyv. Este Arany Bika. Pezsgő. Bifsztek. Kati albérletében zenehallgatás. Egyebek. Majd olyan nagyot aludtak, hogy összeért a két elme. Egybefolytak a fejükben futkározó reklámszövegek. „A logika átvált. Pőrére szőrtelenít a Másság.” „Vásároljon Felhőt! Esőcseppekből esernyő.”
