Vasagyi Mária
Josephus üdvözli egyetlen barátját

Josephus üdvözli néma barátját! Absu, olvasod-e soraimat, vagy tűzbe veted? Mért, hogy már bő esztendeje ennyire hallgatsz? Hát ilyen nehéz megbocsátanod Joszénak? Aki lelkét oly szélesre tárja, hogy minden titka a levegőben leng körötted, és mégis jeges hallgatás a válasz? Évtizedek után is szégyellem és bocsáss meg, amiért hazatértemkor atyám kapujánál nem szálltam le a lóról, hogy igaz baráthoz illőn, öleléssel üdvözöljelek, de roppant erősen feszített a gondolat, hogy bizonyára igencsak fölmagasodtam a szemedben, hát ülve maradtam a nyeregben, amely pedig a hosszú úton hólyagosra törte altájamat. Talán e pökhendi viselkedésemért fumigálsz örökre? Hogy még fényes római napjainkat is feledéd? Hogy együtt ámultunk a hellén művészet csodáin? Hogy együtt harcoltunk a lázadásban? Egyáltalán megérted-é, mily erős bennem a kény, hogy lelkemből kihajtsam a rettenetes súlyt, mi annyi évtizede terhel?
Halvány lövésed sem volt, honnan érkezem lebarnulva és girhesen, mint a szórólapát. Alexandriából nem, az tuti, mert a könyvtárak csak fehérítik és rongálják a testet, miközben tudománnyal pakolják tele az agyat, pedig atyámék azt híresztelték, hogy az alexandriai Muszeion bibliotékában spekulálok filozófiai, fizikai és más tudományos elemekkel, hogy alaposan rácápáztam a scientia nálunk alig ismert doctrináira, az ott szerzett magas tudás pedig dús tápot ád majd papi hivatásomhoz. Még büszkélkedtek is véle! Aztán meg a nősítés… Nem menekülhettem előle.
Te tudod, mennyire kedvelem a táncot. A Templomtól ötven lépésre pont azon a réten, hol az első ember is járt, miután kiűzték a Paradicsomból, s hol most is sétál néhanapján, ott volt kettőnk találkahelye, midőn még csupasz arcúak voltunk, emlékszel? Kékezüst bokrok övezték azt a helyet, a legkisebb szellő is táncoltatta a leveleket, és én addig mímeltem azt a táncot, a levéltáncot, az általam saltatus foliinak nevezett lépések és hajlongások bonyolult szövevényét, míg meg nem tanultam, s akkor együtt jártam a levelekkel, része lettem a bokroknak és általuk az egész világ végtelen tartományának, növény, kit elkábít valami égimód tiszta lélekgyönyör, egészen belelángolódtam, és midőn a táncot új mozdulatokkal színeztem, a levelek utánozni kezdtek engem, attól kezdve a ritmust is én adtam meg, sem a szél, sem a kabócák zajongása már nem számított, és te mellém álltál és sokáig figyeltél, már nem a leveleket, hanem engem, és magad is megpróbáltad, de nem ment, sehogysem ment, és sírva futottál Elimelech rabbi kertjébe, hallottam az öreg vigasztaló habirgálását, és csúfondáros örömömben hangosan fölnevettem. Akkor vettem észre Támárt a réten álldigálni. Lesütöttem szemem, mégis láttam, hogy elfordul tőlem, és lefelé indul a rabbi kertje iránt.
Magasabb és szebb voltál nálamnál, szemed mézbarna, tested sima, lábad síkos és fényes, mint a tükrösre csiszolt kő, én meg kushadt mellű, orrom föltűnően horgas, a hosszú köntös éppen hogy takarja lábikrámon a sűrű szőrt, papneveldei tanulmányaink végeztével mégis engem tüntettek ki első ízben azzal, hogy vezessem a táncot vízmerítés ünnepén a Nők Udvarában, és ezzel nem hivatalosan ugyan, de némiképp közösségünk tiszteletbeli tagjává avattak. Jerikóig hallatszott a bőtorkú harsány instrumentum hóházása, majd a zenész léviták következtek, rendületlenül kísérték a zsoltárt, mígnem végre elkezdődött a tánc, a dob vette át a szót, a többi zenész letette a hangszert, maradt a tízhúrú nébel, a cimbalom, a csörgő és a trombita. Mi, papok szigorú lépésekben, együtt rezegve dicsőítettük a sortáncban a Mindenhatót a léviták énekére, amikbe becsúszott egy-egy apokrif ima, mosolyognom kellett rajtuk, persze az előírt mimika arcomon ettől hibát szenvedett, s azonnal eltévesztettem a lépéseket is, midőn pedig a tánc változott, és a lábaknak kis ideig nyugodniuk kellett, a levelek táncába kezdtem, a saltatus foliit jártam a Felhőnülő dicsőségére, pont ahol a legszebb a zene, ahol mindenki eggyé válik, táncost és nézőt oly erősen lázba hoz a hang- és táncfestmény, hogy fennkölt szépségét aztán hónapokig emlegetik, mert aki ezt nem látta, az nem látott még valódi örömöt életében. Táncom hibái és mássága láttán Azariás főpap összevonta szemöldökét, ám mire a fejek és karok előre hajlottak, ismét a hagyományos lépésekre oldódtam föl. Azaz, hogy nem igazán, mert tudtam, a nők az erkélyről minden mozdulatunkat fürkészik, Bereniké is, kit magamnak hetekkel előtte kiszemeltem. Absa, jut-é eszedbe az a táncos éjszaka? Oldalt álltál a léviták mögött, végig éreztem magamon a tekinteted, ó, hogy figyeltél, te botlábú, akit hiába oktattam: kettőt bal, kettőt jobb lábra lépj, aztán előre két lépés, hátra kettő, helyben kettő, a harmadik ritmusnál egyik lábad fölemeled, keresztbe teszed a másikkal, előre lépsz, ugrasz, hátra lépsz…, nem csuda, hogy a csörgők rázogatásával bíztak meg. Hogy tetszett?, kérdeztelek úgy hajnaltájt. Nem feleltél, csak később, elhagytuk már a Templomhegyet, s csupán annyit mondtál: a levéltánc szebb volt. El sem hiszed, mennyire összeért a lelkünk, midőn hanyatt vágtuk magunkat a füvön Jeruzsálem harmatos ragyogásában.
Beáv napján fodorhajú Bereniké Azariás főpap lányától kölcsönzött fehér ruhát öltött magára, aztán jom kippurkor annál is szebbet, csak úgy ragyogtak rajta a gyöngyök, s Ezekiel rabbi kertjében combjait fölvillantva táncolt hozzám oly közel, hogy haja arcomba csapódott, úgy éreztem, lehelete örökre szájamban marad, s ő addig lengett köröttem, mígnem ruhájának széle egy szőlőtőn felejtett fürtbe akadt, s ettől vörös színt vett föl derékig. Mindez egy sátorkészítő ivadékának hasztalan próbálkozása volt atyám szemében, ni csak, egy iparűző lánysarja, mondogatta volt, aki arisztokrata családba vágyódik, fölkapaszkodna a kis senki, fölkapaszkodna, hajtogatta, és eltiltott a véle való találkozástól. Vérbéli farizeus, Ananiás városi elöljáró bagolyszemű, kurtanyakú, egyetlen gyermekét választotta számomra. El sem háltam a házasságot vagy fél évig, asszonyom pedig türelmesen várakozva tett-vett köröttem, s a család előtt oly ügyesen megjátszotta a szerelemtől sugárzó arát, hogy magam is boldognak hittem őt. Miután bizalmas együttlétünkre ímmel-ámmal szert tettem, két fiút szült, gyönyörűségest. Te akkortájt, Absu, Antiochiában tanítottál, egyébként is ritkán találkozhattunk volna már az okból is, hogy atyám örömére Júdea társadalmi piramisának csúcsa felé törtettem, sikeres nyilvános szereplésemben származásom és a legiskolázottabb papok és hivatalnokok tanultságát is überelő tudásom mellett a jól kitervelt házasság pótolhatatlan előnyt jelentett. Fontos személy lettem. Egyszer órák hosszat várakozott rám valaki hivatalom előcsarnokában. Te lehettél az az idegen?, akinek ottlétét egyszerű köntöse láttán fölöslegesnek tartották jelenteni nékem?
Tintám elfogy… Isten véled Abs… Vigyázz magadra!

(Részlet a készülő Isten megrablása c. regényből)