Gyetvai Balázs
Külső növések

Kezdünk felnőni; közelítünk egymáshoz,
kabátomba szőtte hajszálaidat az idő,
lágy tenyered által.

Gyermekké tett gyengédséged.
Sálat kötött nyakamba kacajunk;
míg öleli az arcom, nem fagy rám jég télen.

Félek egyedül lenni. Veled is félek;
szád apró rezdülései mosolyt formálnak,
és azt mondod: Itt vagyok.

Mert néha csonka a létezésem,
mikor kisebbedem a szememben,
olyankor lesújt a súlyos átmenet,

és bár meg tudnám mutatni
rejtett galaxisait e világnak,
ahol szemed fénye fogant,
amelyben megszülettem.

Viszont fedett ez a táj;
fekete hólepel borult rá.
Vacognak, akik egyedül
bújnak alá.

Én reszketek;
hiszen csak hiányod
takar be engem.

Mint a magára hagyott fának,
olykor tekintetem nekem is zúzmarás,
és lásd; e töredezett nézetem a te
világosságodban olvad eggyé az egésszel.

Négy fal túl kevés ahhoz,
hogy az emberek titkolózzanak,
de csak ott tudom levetni pikkelyeimet,
úgy, hogy azt érezzem, kívül is nőttem.