Juhász Zsuzsanna
Ugyan mit?

Te ugyan mit szégyellsz rajta? Az apádon, aki láthatatlan, már halott anyádat kötözgeti a fotelhoz.
Dróttal, jó erős dróttal, hogy anyád ne menjen el, hogy vele maradjon, mert tudja, hogy elaludhat, és akkor elmegy, elmehet az anyád, aki nincs.
Aki régóta a föld alatt már, aki az apádnak mégse holt. Aki az apádnak mégse tud meghalni. Mert élni se tudott vele.
Mert csak menni tudott az az asszony, menni és közösséget összetartani. És irányt mutatni és szabályokat adni és ellenőrizni. De családot összetartani azt nem tudott, hűségessé nevelni gyereket, macskát, azt nem tudott.
A gyerekei korán, koravénen keltek szárnyra, a macskája a lábtörlőre fialt, koraszülött kölyköket, holtan. És hiába nevezted el te rólam a macskát. Hűséget nem adtál vele neki.
És hiába őrizted te is az anyádat, előled is, öcséd elől is az akasztókötélre szökött. Szökött a fájdalom elől a derekában, és szökött előletek is, hiába. De téged, a kiválasztottat, nem a kedvencet, a mindig komoly nagyfiát azért megvigasztalta előre.
Előre is vigasztalt, hogy nem fáj az majd neki, hogy már próbálgatta a kötelet a nyakán. A szorítást. Az nem olyan nagy fájdalom, ne törj le nagyon, ha majd megteszi.
És te tudtál róla, és vártad. Vártad, hogy egyszer csak telefonáljanak. Mert ehhez voltál szokva. Ahhoz, hogy anyád szava szentírás, hogy amit mond, az úgy lesz, ha törik, ha szakad. Mert te, a fia se voltál több, mint tag a termelőszövetkezetben, a kolhozban.
És eszed ágába se jutott, hogy te a fia is vagy. Hogy teérted talán maradhatna még egy kicsit ideát.
Hisz jó fia voltál, az egyetlen fia, hisz a másik két fiú hűtlenkedéseit is magadra vetted. A szökéseiket a kukoricakapálás elől, a disznóól bolhái elől, a falusi bosszúság elől. Hisz egyik öcséd a halálba szökkent hirtelen, mert nem volt türelme kivárni a dömpert, míg elhalad a főúton.
És emlékszem, te akkor is megmozgattál mindent, hogy megmentsék anyád kedvenc gyerekét. Ki akartad hozni, ki akartad rázni a kómából, de meghalt orrot mutatva, megfricskázva a te orrodat, mire elintézted a mentőhelikoptert és a jobb, spécibb kórházat.
Mert ehhez voltál szokva, hogy a világot meg lehet forgatni holnapra. Meg, látod-e már, a hegyeket, a földet, a vizeket, azokat meg. Csak az ember szívét nem. Mert annak a hűség a tápláléka, a ragaszkodás készteti lassúbb vagy gyorsabb dolgozásra.
És igen, te akkortól valahogy lassúbb szívű lettél. Anyád meg, az ateista, temetőjáró lett. Még a neki szánt csokrokat is halott fiának akarta vinni.
Amitől én elborzadtam, te nem. Te tovább szolgáltad az anyádat. Szerzetes a mestert. Holott a mester te voltál. A tűrés mestere. A más akarata végrehajtásának mestere. Szolgáltad végig az ő bele nem törődését abba, ami az ember. Hogy nem az egész világot, és nem holnapra. És a családdal is együtt, nem csak a nagy közösséggel. És nem fáklyásmenettel, hanem olykor fájdalommal.
És ő is úgy halt meg, hogy nem tanult meg semmit az emberről, a családi kötelékekről, holott tudott mindent a nagyról, a nagy egészről, ami elfogadta őt nőként is vezetőnek.
Töltsd vissza, mondta, ha már nem kérted a tányérodban az ételt, mert nálatok ember is, disznó is ugyanabból a tálból kapott enni. És én ezt most szépnek tartom, hogy a kolbásznak nevelt is tiszta ételt kell, hogy kapjon, és az ember is. Moslék nálatok nem volt.
Csak az apád, az volt talpig férfi, az volt igaz ember, csak ő ugrabugrált, bukdácsolt ide és oda. És volt anyátok, ha kellett, és apátok, ha kellett. És rejtette a titkot, hogy ez a remek asszony anyának, feleségnek csapnivaló.
És most te rejted, rejtenéd tovább a titkot, ha apád nem drótozná össze-vissza a fotelt újra és újra. Hogy te már nem is szeded le a szúrós acél- vagy rozsdás huzalokat, mert sajnálod apádat. Ne fogyassza azt a kevéske erejét nap mint nap, hogy újratekercselje a fotelt.
Hát nevethetsz most már rajta, magadon. Nevess inkább végre egyszer, és sajnáld is magadat. Magadat, hogy te soha nem tudtál engem ennyire szeretni. Hogy senkit se tudtál. Ahogy tán én se.
Csak az apád, hogy azért se engedi el az anyádat, azért se, amiért nem gondolt őrá, a férjére, mikor a nyakába vette a kötelet. Mert szégyen ez, ez volt, barátom, régvolt szerelmem, ez. Ez a te szűz Máriád, ez a te szűzasszony anyád, aki úgy szült, mintha köze se lett volna az egészhez, úgy, hogy rögtön bele, a közösségbe, közösségnek szült. Ez a te fájdalmas szűzanya anyád, aki már-már lubickolt, örömködött élete végéig a fia adta fájdalomban. De a halálba menekült egy kis lumbágótól, egy kis derékfájdalomtól, már megbocsáss.
És nem emlékszel? Ezzel az arcpirító, magamutogató gyásszal majdnem halálba küldött bennünket. Mert a temetőbe zavart bennünket a siránkozásával, az örök-könnyes arcával, hogy lerójuk kegyeletünket a fia, vagyis az ő gyásza előtt. De nem találtunk vissza, akkora lett a köd. És az igazi nagy köd volt, akkorát azóta se láttam. És világforgató köd is volt. Mert én akkor láttalak először igazán, szívből jövőn erőszakosnak. Mert direkt elbújtál előlem, nem volt nehéz a ködben, és kinevettél, hogy nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni.
De te tudtad, az első perctől tudtad, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Mert neked a lábaidban volt az út, de csak toronyiránt. Mert neked a zsigereidben volt az út hazafelé. Mert te itt születtél, ez volt a hazád. Ez a közeli ház és közeli temető, ez a hazátlan, gyermektelen anya volt az anyád, és ez a hibrid apa volt anyád is, apád is.
Mert azért félapád csak volt, nézd csak. Aki titokban ugyan, de férj is volt, látod-e. Mert nem tud beletörődni, és nem is fog soha, hogy ugyan minek volt ő, minek az anyádnak? Csődörnek, szolgának, egy nagy ügy szolgálólányának, ami miatt nem lehetett csak úgy egyszerűen férj és apa, ahogy más.
Hát ne szégyelld, hogy kötözget. Várja a jutalmát, a megérdemeltet, hogy ennyi leszolgált év után maradjon az anyád. Maradjon a fenekén a fotelban és kérdezze meg. Hogy vagy? Hogy voltál el nélkülem, édes úr? Ugye jól mulattál? Ugye nem hiányoztam nagyon?
És azt se szégyelld, hogy nem tűri a pelenkát, és össze-vissza hugyozza a szobát. Ez valami ősi dolog lehet. A pelenka melege nem tesz jót a heréknek, de a tettre kész faroknak is túl nagy lenne odabent a forróság.
Úgy tűnik tehát, hogy apád még mindig férfinak érzi magát.
És ugyan ki vetne rá követ, ha el is játszadozna a fotelban asszonyával. Hisz a törvényes hitvese.
Míg a halál el nem választja tőle. A saját halála.
Mert nézd csak, látod-e, a bolond nem ő, hanem te, hogy sose mertél ennyire szeretni. Se engem, se mást.
De én se, barátom, én se. Csak ez a te apád mert, ez a te szent apád. És a te mestered, aki mutatta neked, aki megmutatott neked mindent. Ő eldrótozta neked nap mint nap a szerelme történetét.
De akihez csak az Isten volt irgalmas.
És akit én sose láttam keresztet vetni.
De annál jóval többet mosolyogni.