Szögi Csaba
...mi volt előbb?
Regényrészlet*

– Hanem... igazából mi volt előbb? A kilégzés vagy a belégzés? Ezen már jó ideje töprengek – kérdeztem, miután hosszasan elméláztam afelett, amiket mondott.
– A tyúk meg a tojás jó öreg esete, mi? – nevetett fel. – Ha csupán időben és térben vagy képes gondolkodni, előbb-utóbb megbolondulsz. Mindez egyszerűen csak úgy van, folyamatosan és körben-körben. De még a „van” sem a legtalálóbb megfogalmazás. Mindenesetre történik. Egyszerre. Belégzés, kilégzés. De ha úgy tetszik, „most” éppen egy fordulópontnál tartunk. – Odalesett, hogy haladok a vacsorával. – No de én cudarul megéheztem ettől a történettől! Hadd lám, te miként készíted el a szaftos husikát!
– Úgy gondoltam, maradnék a régi öregek jó kis nyársas módszerénél – válaszoltam mosolyogva. – Mindjárt keresek egy-egy megfelelő drótot a romok között, addig te, légy oly bátyám, szíts tüzet! Ahhoz amúgy is te értesz jobban – kacsintottam rá.
Miközben kisvártatva már jóízűen falatoztunk a szipoly omlósra sült, kívülről füstös-kérges, belülről szaftos, enyhén véres húsából, elgondolkodva bámultam körbe, eget és földet pásztázó tekintettel, majd megkérdeztem: – Látom a nyolc nagyurat..., de nem kilencről szól a fáma?
– Ó, te bohó! – kacagott nagyot Csekti Áron. – Hát a kilencediknek épp a hátát tapossuk! Egyelőre legalábbis. De nem lesz ez már így túl sokáig. És amikor elfogy a talpunk alól, majd kapaszkodj rendesen!
– Miért? A tengely mégsem billent vissza az egyensúlyába? – csodálkoztam.
– Nos, az öreg mégsem lehetett teljesen elégedett mindazzal, amit a másik fényénél önmagából szemrevételezett, mivel némi huzavonát követően letaszajtotta őt maga mellől az addigra menthetetlenül meganyagiasodott univerzum egyik távoli szegletébe.
– A világért sem szeretnélek megbántani, bátyám – vetettem közbe, miután degeszre tömött hasam alatt bicskámat a nadrágszáramba töröltem –, de te magad is minduntalan térben és időben fejted ki a gondolataidat.
– Hát igen, mert egyrészt maga a nyelv is már így alakult ki, nem valami tökéletes kommunikációs eszköz. Másrészt – és itt a késének nyelével megkocogtatta a homlokomat – nem vagyok benne biztos, hogy egyébként képes lennél felfogni a mondandómat. Egyelőre. De majd mindennek eljön a maga ideje ! – kacagott fel vidáman.
– És te akkor mit tartasz „tökéletes kommunikációs eszköznek”?
– Ami engem illet, a tiszta gondolatot. Elme és elme között, hiszen maga a szellem egy. Persze beszélhetünk tiszta érzésről is, mivel az ugyanannak a dolognak csak egy másik aspektusa. Ám a nyelv, a beszéd már másodlagos képződmény, ami maga is az időben jön létre. Ennél fogva pedig tökéletlen, legtöbbször sokkal inkább összezavar, mintsem megvilágosít.
– Ezek szerint maga a létezésünk is, mint olyan, tökéletlen, ha nem tévedek.
– Figyelj – tette a vállamra kacska kezét Csekti Áron –, a létet magát úgy próbáld elgondolni, mint a gyurmát. Viszont a helyzet úgy néz ki, mint amikor ezt a gyurmát egy olyan valaki elé helyezed, akinek semmiféle végtagja nincs, amin ujjak lennének. Most képzeld magad a helyébe. Alkotni akarsz, teremteni. Azzal, ami a rendelkezésedre áll. Azt a testrészedet használod a gyurma megformálásához, amelyiket csak szeretnéd. Az orrodat, a fogadat, a füledet, a homlokodat... Mert nem volt türelmed kivárni, hogy kinőjenek a végtagjaid. Inkább sebtiben, ötletszerűen összehajigálod az alkotást, ahogy jön. Az eredmény nyilván nem tökéletes. Ebben a körben ez történik.
– Mert sok kör van...
– Sok kör van – bólintott Csekti Áron. – Számuk a végtelenhez közelít.

* Részlet a Kilégzés című megjelenés előtt álló regényből