Vasagyi Mária
Delelőre állt a Nap

Delelőre állt a Nap, midőn vészjósló moraj hallatszott a hajóöböl legmélyéből, ahová a galileai rabszolgákat zárták, és az a lárma egyre csak erősbödött, lázadás szaga erjesztette a levegőt a júdeai búzával és hatszáz lélekkel terhelt Celerinán. Csakhamar az alsóbb szintek összes social stratuma kígyókövet fújt a sötétségből ordítozókkal egyetemben, atyám öregvő kardkovácsa – tudását római tanoncoknak lett vón hivatott átadni – ordenáré szavakkal csepülte Felix helytartót és a római udvar nagyságait sorban, míg a rendfenntartók egyetlen suhintással el nem hallgattatták, mások a kötelező beszolgáltatás szigorát és igazságtalan voltát káromolták a császár phallosát és vis genitalisát, Poppaeának és helytartónk anyjának és leányainak pudendáját is emlegetve, merthogy a nemzet kizsákmányolása szembetűnő, túl magas a sarc, Júdea megpumpolása tűrhetetlen. Csörömpöltek a ledöntött amphorák, ömlött a búza a súlyos edényekből, ömlött a szétkaszabolt zsákóriások százából, miknek előírásos elhelyezését amúgy is hanyagolták a gyors berakodáskor, s a gabona rettenetes súlyától a hajó hol bal, hol jobb oldalára billent, és hogy a rendfenntartók ütései egyre sűrültek és a jajgatás ordításra váltott, szenvedhetetlen volt a helyzet, s mivel a hajón én voltam a legtekintélyesebb és rátermettségemhez nem fért kétség, ennek tudatában kérés nélkül indultam rendet parancsolni. Nagy gikszert csináltunk, midőn erre a lajkára léptünk, hogy is tudtuk így elbazilikázni a dolgot, sziszegtem füledbe lefelé menet, s te ajkad rágva bólogattál. Odalenn csupa seb és vér volt minden, a kopók korbácsa már önműködően járt, le-föl-le-föl, csatt-csitti-csatt-csott, fáradhatatlan verőgéppé állt össze a számtalan flagellum, senki sem menekülhetett, mindenkit elért, mint a megjósolt halál, szemembe spriccelt a vér, örök nyomot hagyott kaftánom szürkéjén, a szó erejével jöttem rendet tenni!, kiáltottam torkom szakadtából, megiszonyodottan a vér és a gabona keverékszagától, és éppenhogy érintette talpam a vértől csuszamlós pádimentumot, megcsúsztam és hanyattvágódtam és tehetetlenül feküdtem, mint homokon a tengericsillag, midőn világából messzire kerül, röhejes figura lehettem, ám a helyzet súlyossága nem engedte meg, hogy bárki is nevessen rajtam, beléd kapaszkodva álltam talpra, Absa, más nem segített abban a balsorsunkat megpecsételő konstellációban, mely ábra valójában próbatétel vala, jövőmet kristálytisztán megmutató status quo, világos jövőképe az idegenben száradó asterias rubens tengeri lénynek, beleborzongtam, ám én ügyes szónok, ama képet feledve gyorsan kezedbe kapaszkodék, s miután a korbácsolást egyetlen mozdulattal leállítám, hosszú beszédet kiálték, melyben a lázadóknak mindenben igazat adék, eljő az idő, mikor majd a tirannus megérzi bőrén a nemzet haragját, ordítám rekedésig, minden önkényurat eléri a megérdemelt fátum!, és a nemzet majd az egész brancsukat kinyírja!, és megbüntettetik minden furtum, és akkor a búzátok a hambárotokban marad, és senki sem viheti el onnan!, vám és sarc szüntettetik, és senkit sem hurcolnak el római rabszolgának! És habár ismervén az emberi fajtát, tudtam, hogy ez soha be nem következhet, diktátor és rabszolga mindig lészen, azt tartottam, a világra szóló fölkeléseket meg kell próbálni, újra és újra!, muszáj!, ergo szavaimban magam sem hittem,ám a lázadók megnyugodának, és látván ezt, a rendfenntartóknak és az alsó beosztású tiszteknek megparancsolám, hogy az éhezőket és összeverteket friss vízzel, lepénnyel és olajbogyóval ellássák, emlékszel-é Absa?, továbbá éles hangon meghagyám, a hajóorvos a sebesülteket a legjobb tudása szerint gyógyítsa, nehogy bárki is meghaljon, mert az a hajó számára köztudottan a legsúlyosabb ómen volna, s parancsomra az egyiptomi orvos, értelmes tekintetű cingár öreg, esküt is tett, ezután ismét az utasokhoz fordulék, a békés utazás érdekében semmi gunyózás vagy nagy mozdulás, kiabálám, mert az út folytatása és a biztonság nyugalmat és csaknem teljes mozdulatlanságot követel! Végül előhívtam Fulvius Antonius kapitányt, a tiszteket és a főszakácsot, hogy megparancsoljam nékik a sértetlen szállítmány lemérését és a rezultátumok papírra vetését, pontról pontra mindet, azon fölül a kár fölbecsülését, mert a jáfói kikötőben fülheggyel hallottam ezt-azt a szajrés természetükről. Ezután megint az egész hajó népét így szólítám: békéljetek össze, Júdea fiaként és sorstársatokként kérlel benneteket Joseph ben Matthytja! Fulvius Antonius alig várta, hogy befejezzem, recsegő hangon orcámba kiabálta, bárki is vagy, úri útitárs, fölösleges volt ez a hetle-hotla, úgyis elsüllyedünk a káromlások miatt, végünk van, Herculesre mondom, itt a vég… Meghívom egy pohárra Karmel borából, hogy lehiggadjon, mondtam volna néked, Absa, kapitányunk félelmét átérezvén, de meggondoltam magam, mert nem tűrök közelemben senki enyveskezűt. Így hát szó nélkül távoztam selyemkárpitos fülkém nyugalmába, hol késő estig mostam magamról a vért.

(Részlet a készülő Isten megrablása c. regényből)