Vasagyi Mária
Látta-é valaki Absalom ben Bárukot?

Éppen vacsorához öltöztem, midőn elért minket a vihar, s az első bazinagy hullám, nem is hullám, hanem őrjöngő órjás,oldalára fektette a Celerinát, oly erőset taszított rajta, hogy a félredőlt kajütben azonmód minden úszott, arcul vágott a víz, eszméletemet veszítettem, Josu, térj magadhoz, élesztgettél, emlékszel, Absa?, teljesült édes ajkú arám jóslata, gondoltam, amint föleszméltem, Neptun nem szereti a káromkodást, a sok piszkos szó, üvöltötte a kapitány, az a sok mocskolódás, ami itt elhangzott, az hozta ránk a bajt, ajvékolta, miközben segített dolgaink mentésében, de hamarost eltűnt, midőn egy mennykőcsapás kettészelte a hajót, társainkkal, akik a szomszédos kajütöket lakták, minden úszókészségünket összeszedtük, ám a rabszolgák csak kapálóztak a hullámvölgyben, míg be nem födte őket örökre a magasról lecsapó taréj, egyet ugyan sikerült kimentenem, hármat a Poppaeának szánt hatalmas piktúra tartott fenn, a peraiai Mucianus cédrusdeszkára festette tengeristen. Mi ketten vacogva kapaszkodtunk az egyiptomi faragott ládába, amelybe a Poppaeának nagy gonddal válogatott ajándék, néhány más értéktárgy, egy talentumnak megfelelő háromezer sekhel és két váltás öltözékem volt csomagolva, fejünk fölött morrogva tajtékzott a víz, majd midőn megint a fölszínen voltunk, Absa, hol vagy?, bugyborékoltam fuldokolva, Josu, hol vagy?, hallottam távolról, és addig játszott velünk a tenger, mígnem megint elkaptuk a láda szélét, s tartott ez pirkadatig, amikor láttuk, hogy a hajó eltűnt, szenny, deszka, törött tárgy úszott a helyén és számtalan fuldokló, és ahány nyelvet beszél a Mare Nostrum partjainak népe, annyiféle jajkiáltást és davenolást hordozott a víz ide-oda mindhiába, bevallom, erőm annyi sem maradt, hogy Jahve nevét elsuttogjam, de te, Absa, kemény kézzel szorítottad a karom, nehogy leszakítson a cifra ládáról valamely váratlan hullám.Éppen hogy földúsult a Nap, mire elnyugodott a víz. És akkor végre a Fennenülő jóságos gondoskodásából egy kyrenei hajó bukkant föl előttünk, s engem néhánymagammal, mert fürgébbek voltunk a többieknél, mindössze hatvan hajótöröttet fölvett. Egyenként húztak fölbennünket a fedélzetre, aléltságomból fölémedve hiába kerestelek, látta-é valaki Absalom ben Bárukot?, kiabáltam volna fejvesztetten, ám torkomból nem jött ki hang, senki sem jelentkezett, különben is névről alig ismert bárki is valakit, Absa, Absa!, dadogtam s testtől testig kúsztam, mint az árnyék, és már napszikrás volt az ég, mire megtaláltalak, hol vagyunk?, kérdém a tengerészt, ki az ájultakat élesztgette, az Adria legközepén, morogta nem túl barátságosan, s akkor erőmet veszítvén melléd roskadtam a napszítta deszkán.
Mint minden kereskedelmi hajó érkezéséhez, Puteoli lakossága most is kitódult elébünk.Hatalmas zsivaj fogadott bennünket, zavartan, de meghatódva léptem a kikötő lyukacsos kövére, mely tulajdonképpen a Birodalom szívének tartott földet takarta, te pedig…
Elfáradtam, hajnalodik, tollam eltompult. Egyetlen haverom, Absa!, hogy mi történt vélünk, innentől folytasd te! Kérve kér Josu, vedd át tőle a szót!, de mindent írj meg! Azt a mimetikust ki ne hagyd! Se Poppaeát, se Senecát, se Paulust! Áldjon meg az Örökkévaló, kísérje minden lépésedet és aranyozza be minden szavad!

(Részlet a készülő Isten megrablása c. regényből)