Verebes Ernő
Írnék én márványra
Adnék egy utolsó esélyt a lehetetlenségnek:
Ízlelőbimbónak, bélflórának, bajlódó kéznek,
S ahonnan a csont hatol: lőjön ki feltámadásom
Forgásból kivetett, véres szentsége a föld alól.
Írnék én márványra, csak hogy tollamat kelljen fenni,
Kavicsot harapva fájó, szép bölcsességet tenni,
Megénekelve az eget, mi felettünk átforog,
S azt, aki nézi, míg részegen ingázva tántorog.
Ködöm körének peremén, közben már száraz cseppek
Siratnák halkan, mit esős őszidők itt feledtek:
Az istenkereső szemekből csorgó opál-homályt,
Mélybe tűnő, végtelen vizek tükrén fényezettet,
Kirabolt terek tartófalaiból formált hodályt,
Amit katedrálisnak neveznék, én, bús eretnek,
Míg a bűntelenségig arcomat mosdató imák
Mormolnák e márványversbe karcolt diszharmóniát.
Majd eltűnnék végre, egy nagy, szerető ölelésben,
Lovagi öltözetében a láthatatlanságnak.
Úgy térülnék, mint aki éppen önmagát keresi,
Míg valaki helyét nem leli a rátalálásnak.